Engedj közel - Az esőszemű fiú

15. Haruko Haru

Amikor Toya arcát meglátom, azonnal tudom hogy baj van. De amikor elmondja hogy mi történt, szabályosan bepánikolok. Konkrétan neki kell engem megnyugtatni. Ezért elszégyellem magam. Miután bemászunk az ágyba, csak úgy dől belőle a szó. Minden érzés amit megoszt velem, mázsás súlyként rakódik a vállamra. De hogyha ezzel egy kicsit könnyíthetek az ő terhén, akkor szívesen meghallgatom. Mikor megérkezik Yuki, már az én szívem is vérzik.
- Nem a te hibád. - meglepődök Takeshi mondatán. A hangja szokatlanul gyengéd.
Aztán harag cikázik végig rajtam.
- Miért lenne az én hibám? - hosszú hallgatás a válasz.
- Kaworu nem mondta?
- Mit kellett volna mondania? - Takeshi arca nagyon furcsa. A szeme szokatlanul csillog. Nem mond semmit. - Mit kellett volna Toyanak mondania? -ismétlem el a kérdést. Kezdek ideges lenni. - Takeshi!
- Semmit! - összerezzenek a hangjára, mire észbe kap. - Bocs. ... Nem akarom elmondani. Fájna.
- Mostmár muszály. - úgy néz rám, mint aki azon gondolkozik, hogyan szakítson a szerelmével úgy, hogy a legkissebb kárt okozza.
- Figyelj. - visszahőkölök amikor az asztalra támaszkodik, és mélyen a szemembe néz. A csókunk jut eszembe. Mintha ezer éve lett volna. - A lényeg az, hogy nem a te hibád. Semmit nem csináltál rosszul, mindenki így csinálta volna. - kezd komolyan megijeszteni. Nagyot sóhajt - Kaworu-kunt az a srác erőszakolta meg, aki téged is megpróbált.
A levegő kifut a tüdőmből, de nem akar visszatérni. A szívem ki akar ugrani a helyéről, a testembe nem jut elég oxigén. Elhomályosodik a látásom. Pánikrohamot kapok.
- Hé! Jól vagy? Minden oké?
Érzem hogy Takeshi előttem áll, és megfogja a vállaim, de csak még jobban bepánikolok. Leütöm a kezét, ettől pedig leesek a székről.
- A rohadt életbe Haruko most pánikolsz? Mit csináljak? Mond meg hogy mit csináljak? - letérdel elém. Látom a szemében hogy meg akar érinteni, de visszafogja magát.
- Nem.. nem kapok.. levegőt.
- ööö jól van, akkkor lélegezz! - fú ez aztán a tanács. - Jó én is tudom. - ismeri be látva a tekintetemet. - oké oké, akkor együtt. Egy... kettő ... három... négy...- elkezd számolni. Egyre beszívja a levegőt, kettőre kifújja. Próbálom követni a ritmust, de olyan iszonyú lassúnak tűnik a normális légzés, hogy még amikor ötvennél tart sem tudom összhangba hozni az enyémmel. Százhúsznál aztán kezdek megnyugodni. - Hogy vagy? - kérdezi százötvennél.
- Még egy kicsit. - kérem a biztonság kedvéért.

Kétszáznál aztán rám mosolyog.
- Rendben leszel? - bólintok. Aztán realizálom, hogy a konyha ezeréves, kávé és káposztaszagú linoleumpadlóján ülök, az asztal alatt, Takeshi Reiel. - Akkor gyere. - kimászunk az asztal alól, Takeshi egy pilantással elűzi a bámészkodókat, aztán feltöröljük a kiborult teát. Az egyik virágmintás bögrét eltörtem. Nem tudom kié, majd írok egy bocsánatkérő cetlit.
- Szerinted végeztek?
- Erősen kétlem.
Bűntudatom van, de olyan erősen próbálok nem gondolni rá, hogy belefájdul A fejem. Muszály elterelnem a figyelmemet, mielőtt valami hülyeséget csinálok.
Előkeresem a receptet a telefonomon, amit már rég meg akartam csinálni. Átmegyek az étkezőből a konyhába, ami egy ajtóval és egy ablakszerű pultal van elválasztva. Muszály valamivel elterelnem a figyelmem. Nekilátok hogy összekeverjem az összetevőket.
- Feltűnően csendes vagy - Takeshi unott hangon jegyzi meg.
- Bocs, koncentrálok. Ha megosztom a figyelmem, el fogom rontani... - ránézek a telefonomra. Tojás. - Takeshi, te tudsz főzni?
- Háziasszonynak tűnök? - horkan fel.
- Én sem tudok. Otthon apa jobban főzött mint anya... Ajj a csudába, beleesett a héjja. - elkomorodok, és nekiállok kihalászni a trutyiból a tojáshéjjat. Sikerül. - ...de mióta ketten vagyunk, anya is elkezdte megtanulni. Most meg már muszály neki. Meg nekem is, mert nem jó folyon kész kaját enni. Szerinted?
- Én nagyon jól el vagyok a rendelt kajákon. De téged mintha a konyhába teremtettek volna. - mondja, és ahogy megfordulok látom, hogy a pultra könyölkölve vigyorog. Nekiállok hogy összekeverjem a tésztát. Hallom hogy feláll, és odalép mellém. Az ujját belemártja a tésztába és lenyalja, aztán fancsali képet vág.
- Inkább várd meg hogy megsüssem.
- Tényleg meg tudod csinálni? - kérdi kétkedőn, mire picit megsértődöm.
- Akarod inkább te csinálni?
Elkezdi feltúrni a szekrényeket.
- Mit csinálsz?
- Szükséged lesz palacsintasütőre nem? Ha te kezded el keresni, soha nem leszünk kész. - már le is teszi az ócska gáztűzhelyre a palacsintasütőt. Igaza lehet, én nem találtam volna meg.
Nekiállok sütni, mire visszatelepszik a pulthoz. Mikor késznek ítélem, egy késsel felkaparom az egyik szélét, [naná hogy nincs fakanál egy kollégiumban, az is csoda hogy palacsintasütő meg keverőtál volt] feldobom és a levegőben megfordítom.
- Nem menne mégegyszer. - újra megismétlem a mutatványt.

A kaja felét elpusztítottuk, amikor megcsörren a telefonom. Toya hív, visszahív a szobámba. A palacsintát az asztalon hagyjuk. Tudom hogy meg fogják enni, de az alapanyagok közül semmi nem volt az enyém, szóval azt hiszem ennyit illik visszaszolgáltatnom.
Nem tudom Hogy Takeshi miért jön vissza velem a szobámba, hisz semmi köze nincs már a dologhoz, de jól esik hogy nem egyedül vagyok.
Mikor odaérünk, nem tudok a pár szemébe nézni. Hiszen az én hibám. Bármi is mond Takeshi. Ha Yuki nem véd meg, ha nem ütik bele az orrukat a dologba, akkor most én lennék Toya-chan helyében. Elsősorban viszont azért érzem rosszul magam, mert örülök hogy nem én voltam. Nem kívánom hogy bár velem történt volna és nem Toyaval. Nem érdem kék meg a barátságukat. Yuki is biztos így gondolja. Nem mondaná ki sosem, annál udvariasabb, de pontosan tudja. Toya volt az egyetlen ebben a földi pokolban aki kedves volt velem. És most elveszítem. Érzem már ebből a kínos csöndből.
- Megbeszéltük a dolgokat, és a szüleivel is beszéltünk. - Yuki hangja komoly, Toya szemei felfüffedtek a sírástól.
- Elmondtad a dolgot a szüleinek? - kérdezi Takeshi
- Tudom az íratlan szabályokat. Nem fognak eljárást indítani, csak az igazgatóval beszélnek. - Takeshi határozottan bólint. Én mindenhova nézek, csak a szemekbe nem.
- A lényeg az hogy kiveszik Toyat az iskolából. - velem pedig megfordul a világ - És természetesen én is megyek vele. - úgy érzem hogy a lábam összecsuklik, de Takeshi a hónom alatt megtart. Természetesen megértem hogy elmennek. De az önző énem azonnal kitört és azon gondolkozom hogy mi lesz velem ez után.
Szerencsére Takeshi megtartja a lélekjelenlétét.
- Mikor indultok?
- Minél előbb. Még ma este megyünk, beszélünk az igazgatóval. És ahogy lehet, minnél messzebb akarom innen tudni. - Takeshi megint bólint.
- Hogy segítsünk? - komolyan meglep Takeshi lélekjelenléte.
- Kezdjétek el Toya holmiját pakolni, amíg kiiratkozunk. És arra kérlek hogy maradj itt velük ameddig én nem végzek a saját szobámmal. - újjabb bólintás. A két alfa komolyan egymás szemébe néz. Ez valami semés kommunikáció lehet, amit halandó nem érthet. Yuki lép oda Takeshihez, némán kezet fognak. Közben Toya hozzám lép közelebb. Le kell hajolnia hogy elkaphassa a pillantásom.
- Takeshi elmondta ugye? - most rajtam van a bólintás sora. - Haru-chan. Figyelj rám. - felemeli a fejem az államtól fogva - Nem fog megismétlődni az ami az öcséddel történt. Tudom hogy ez most neked is nagyon nehéz. De jól leszek. Anyu holnap felhívja a pszichológus ismerősét. És túl leszek rajta. Sokan szeretnek engem, és senkinek nem hibája az ami történt. Egyedül Ozemu-sempaii tehet róla. - szóval így hívják a macskaképűt. - De te, nem. tehetsz. róla. - minden szóra komoly nyomatékot tesz. Megint csípi a sírás az orromat. És a barátságunk alatt először, én kezdeményezem az ölelést. - Nem lesz semmi baj. - kedves kezei simogatják a hátam - De figyelj rám Haru-chan. - eltol magától hogy újra a szemembe nézhessen - Szerezz magad mellé egy semét. Nekem volt. És mégis megtörtént a baj. - könnyeimet nyeldesve bólogatok - Jól van. - suttog, majd újra megölel. Yukival kézenfogva lépnek ki a szobából.