Engedj közel - Az esőszemű fiú

9. Haruko Haru

A mosdóba érve a wc csésze fölé hajolva adom ki magamból a reggelimet. A könnyeim összekeverednek a taknyommal, ez a keverék pedig csípi az urromat. Undorítóan nézhetek ki, undorodom is. Ha a csókra gondolok újra öklendeznem kell, de már nincs semmi bennem, így csak a gyomorsav marja végig a nyelőcsövem. Ajj miért hagytam a szobámban a nyugtatómat? Nem akarok még csak letérdelni sem a padlóra, hisz ki tudja milyen mocskos, de nem tudok felállni. Kikúszom a fülkéből és inkább ott kuporodom össze, a térdeim mögé próbálok minnél jobban elrejtőzni. Gyűlölöm. Gyűlölöm, gyűlölöm gyűlölöm gyűlölöm gyűlölöm gyűlölöm! Mi a francért kellett megcsókolnia? Nem normális. Sem Takeshi, sem ez az iskola a rendszerével együtt, a semék akik azt hiszik hogy hatalmuk van az ukék felett, az ukék akik ezt elviselik, a nagybátyám, az apám, az a paraszt aki bántotta az öcsémet, az összes buzi, a világ... mindenki megbolondult.
Becsöngetnek... aztán ki... de nem érdekel. Nincs erőm felkelni és tudom hogy nem lenne szabad megszegnem az iskola szabályait, hiszen Alex bácsi megmondta hogy csak egy dobásom van, én pedig megígértem anyának hogy jó leszek de... képtelen vagyok most bemenni az osztályba.
Végtelennek tűnő idő után nyílik az ajtó. Toya-chan lép be rajta. Visszahőköl amikor meglát. Azóta nem beszélünk hogy a rohamom alatt megbántottam.
- Nyugodtan menj el. - suttogom neki. Csodával határos hogy meghallja. Mérlegel, de végül leül mellém. Sokáig nem szólalunk meg.
- Hallottam mi történt. Igazság szerint mindenki hallotta. - fél szemmel rám pillant, de hogy nem szólalok meg, rákérdez - Hogy történt? - kínomban elnevetem magam.
- Ilyenkor szoktak a felnőttek dohányozni mi? - ekkor legnagyobb döbbenetemre előkotor a táskájából egy doboz cigit, és felém nyújtja. Akkora szemeket meresztek rá hogy elpirul.
- Ohh nem az enyém. Yukitól mindig elveszik a tanárok, ezért nálam szokta eldugni. Rajtam nem keres senki ilyesmit. - megint elnevetem magam, mostmár kicsit felszabadultabban. Ügyetlenkedek egy darabg az öngyujtóval, de végül meggyujtom a bűzrudat. Hát ez borzalmas. Az első slukkot nem sikerül letüdőzni. A füst és a nikotin íze egyszerűen szörnyű. A második slukk lejut a tüdőmbe, de köhögnöm kell tőle és nagyon keserű. Toya nevet. Ettől nekem is mosolyognom kell. Ragadós a nevetése.
- Most komolyan kinevetsz egy haldoklót? - nyögöm két köhögés között - Ínkább hívj papot az utolsó kenetért meg adj tollat és papírt a végrendeletemhez.
- Uu mit hagysz rám?
- Egy csomag zsebkendő megfelel? - vágom hozzá az első kezem ügyébe kerülő tárgyat.
- Nem, mivel ez a zsepi az enyém.
- Jó akkor mit szólsz a buborékfújómhoz?
- Megbeszéltük. - és nevetünk. Talán nem minden buzi nem normális... - Szóval hogy történt? - a fejemet nekidöntöm a falnak. A cigit tartó kezemet nézem, ami a térdemen pihen. Hogy ne kelljen megszólalni, inkább újra beleszívok. Most is köhögnöm kell. Sokára szólalok meg, hátha feladja. Te túl kitartó.
- Az öcsém...- nagyot sóhajtok, majd megint hallgatok. De most azon gondolkozom hogy honnan is kezdjem - Volt egy öcsém. - újjabb hosszú csönd, újjabb slukk.
- Volt? - felállok és az egyik fülke felé sétálok. Utoljára beleszívok a cigibe, majd a wc be dobom és lehúzom. Utána a csaphoz megyek és megmosom az arcom, kiöblítem a szám. Sokáig tanulmányozom magam a tükörben. A hajam összekócolódott, a szemem alatt feldagadt, a szám vörösebb mint kéne neki. A szememben viszont még én is észreveszem a gyűlöletet. Annyira sugárzik belőle hogy megijedek magamtól, muszály elkapnom a fejemet.
- Öngyilkos lett. - kimondtam. Soha nem mondtam még ki. Senkinek. A pszichiáterem büszke lenne rám. Toya-chan a szája elé emeli a kezét döbbenetében.
- Haru-chan.. úgy sajnálom. - feláll hogy megöleljen, de elhátrálok előle. Ettől zavarba jön, maga köré fonja a karjait. Az arcomat beletörlöm a pólómba mielőtt folytatom.
- Úgy hívták Haruki. - ekkor éreztem meg hogy újabb könny szúrja a szemem - A neve tavaszt jelent. Pedig az ősz jobban illett hozzá. Az ő haja vörös volt, mint a skót nagyapánknak. És göndör fürtjei voltak. Rendesen bele ragadt az ember keze. Istenem mennyit bírkóztunk, mindig a haját ragadtam meg. Olyankor mindig feladta. - az emlékek hatására elmosolyodom, de az a fájó könnycsepp is kicsordul. Végig gurul az arcomon, majd fájdalmas véget ér a pólómon, ahol csak egy pillanatig lehet megkülönböztetni az oda törölt vízcseppektől, de aztán kiszáll belőle a lélek, a teste kihűl, és nem lesz több mint egy emlék, akit a szerettei őriznek. De aztán a szerettei is meghalnak, és akkor ugyan ki fogy emlékezni rá? Mi marad belőle? - Milyen makacs volt. - mosolyogva mondom - Mint egy öszvér. Soha nem lehetett szót érteni vele. Ha kitalált valamit, akkor ha fejre állt az ember, akkor sem tudta meggyőzni az ellenezőjéről. Nagyon sokat veszekedtünk. Akkor péntek reggel is, nagyon összevesztünk. Ha pisztolyt tartanak a fejemhez se tudom megmondani hogy min. Tizenhárom éves volt. Tizenhárom Toya. Kisgyerek. - mostmár patakokban folynak a könnyeim, és mind ugyan olyan halált halnak a pólómon, mint a legelső. Nem tudom megállítani őket. De most, életemben először nem is akarom - szóval miután úgy összevesztünk, elment otthonról. Nyilván iskolába ment, hisz péntek volt. De nagyon későn jött haza. A szüleink szíházban voltak, anya még ki is rúzsozta magát. Azt mondta hogy beszélt Harukival, hogy elhúzódott a cselló órája, és hogy adjak neki sobat, mert éhes lesz.
- A mikróba van, csak meg kell melegíteni. - újra leroskadok a fal mellé, onnan nézek fel Toya-chan ra.
- Ahogy anyáék elmentek, az összes Sobat megettem. Hogy ne maradjon Harukinak. Direkt csináltam. Azt akartam hogy rossz legyen neki. Szívből kívántam érted? Azt akartam hogy szenvedjen. Nem emlékszem mikor jött haza de arra emlékszem hogy sötét volt és esett az eső. Nem kért enni. Nem kapcsolt villanyt. Csak bejött a szobámba és be akart bújni mellém az ágyba. De én nem engedtem neki. Csúnyán beszéltem vele, elzavartam. És még jól is esett. El is aludtam. ... Anya sikítására ébredtem, és arra hogy apa a mentősökkel beszél telefonon. Haruki szobájában égett a villany. Apa nem engette hogy bemenjek, de a karja alatt benéztem. Haruki lógott ott. Az asztali lámpa zsinórjával akasztotta fel magát. A nyelve fel volt püffedve, a szeme ki volt dülledve. Én meg elájultam. Senki nem mondott nekem semmit. Anya úgy gyászot hogy bezárkózott a hálószobába, apa a munkába temetkezett. Én meg úgy éreztem kívül rekedtem a pajzson ami mögé elbújtak, és nem tudtam mit kezdeni a saját démonjaimmal.
- Bűntudatod volt. - nem kérdő hangsújjal mondja.
- Persze hogy bűntudatom volt. Segítséget kért tőlem, és én megtagadtam tőle. Kvázi én öltem meg. - nem mond ellent, pedig nem tudhattam. Számtalanszor monták már nekem hogy nem tudhattam mi történt. De Toya nem mondja. És ez jól esik Leül mellém a hideg csempére, de vigyáz hogy a válla ne érjen az enyémhez. Ez is jól esik.
Te hány éves voltál?
- Tizennégy. - mélyen elgondolkozik a válaszomon - hónapokkal később találtam meg Haruki búcsúlevelét anya tárcájában. Megindokolta a tettét. - Toya várakozásteljes szemébe pillantok - Megerőszakolta valami pasi. Nem mondta hol, nem mondta ki, csak hogy megtörtént.
- Tettek a szüleid feljelentést?
- Tettek, de nem volt sok értelme. Ismeretlen tettes ellen intult eljárás nemi erőszak vádjával, de minden bizonyíték egy halott fiú betűi voltak egy kitépett füzetlapon. Egy idő után lezárták az ügyet. - sokat beszéltem, elfáradtam. Megint felállok, a csaphoz megyek és iszom. Már nem sírok. Elsírtam minden könnyemet. Mondjuk sokszor hittem már ezt, de lám, újratermelődik. Vissza zuttyanok a földre, és tovább mesélek. Most valahogy kikívánkozik belőlem.
- De nem Haruki halála tette be a kaput. - megállok, keresem a szavakat - a temetés után nem sokkal, apám bevallotta hogy meleg, és elköltözött tőlünk. Méghozzá... a nagybátyámhoz. - üveges szemmel bámulom a csempét magam előtt, az állam felhúzott térdeimre támaszom.
- A nagybátyádhoz.
- A nagybátyámhoz.
- Az igazgatóhoz?
- Az igazgatóhoz.
- Ahhoz az Alexander Smith igazgatóhoz aki a te idősebb kiadásod? - Toya-channak szerintem idegösszeroppanása van.
- Igen, őhozzá. Toya jól vagy?
- Ó te jó ég. Az apád konkrétan veled él együtt.
- Nem ez a lényeg Toya - mondom de akaratlanul is elnevetem magam - hanem az, hogy az apám ugyan olyan mint az, aki megölte az öcsémet. Nyíltan.
- Hű - ennyit tud kinyögni.
Ekkor fügyörészés úszik be a levegőbe, majd kivágódik az ajtó. A takarítónő kihúzza a fülhallgatót a füléből amikor meglát minket.
- Ti meg mi a csudát kerestek itt? - mind a ketten csak pislogunk - Rég vége a tanításnak, mindenki hazamet.

Egymás mellett sétálunk a naplementében az uke kollégium felé - amúgy még mindig nem találnék oda egyedül, pedig már tök régóta itt vagyok.
- Haru
- Hmm?
- Köszönöm hogy elmondtad.
- Csak mondom amúgy hogy nem vagyok lelkizős típus, szóval ezt ne nagyon ismételjük meg.
- Rendben - nevet rám - de azt még mindig nem értem hogy hogyan lettél Takeshi-kun ukéja.
- Igazából - el kellett gondolkoznom - szerintem nem lettem.
- Na jó, végleg elvesztettem a fonalat. - odaérünk a kollégiumhoz, egyenesen az én szobámba megyünk, mert Toyanak vannak szobatársai, nekem pedig nincsenek.
- Szóval megkérdeztem tőle szünetben hogyha összeállok egy semével azzall le kellene-e feküdnöm, ő pedig azt mondta hogy igen. Mire én "de nem fogok". Ő meg "akkor csak egy megoldás van" és megcsókolt. - ledobom magam az ágyba, Toya pedig mellém mászik, hátát a falnak veti, lábait átdobja rajtam. Kicsit kellemetlen az érintése, de nem húzódom el.
- Hű. - nyögi ismét.
- Ennyire redukálódott a szókincsed? Hű?
- Jól van na, csak gondolkozom - játékosan megrugja az oldalamat - Hát ha engem kérdezel, - komolyodik el ismét - inkább keress egy másik semét.
- De nem bízom egyikben sem.
- Miért Takeshi-kunban bízol?
- Nem - azta. Na ezt gyorsan rávágtam.
- Na látod. - kis idő után nem bírtam tovább nézni a töprengő arcát. Szinte hallottam a fogaskerekeket a fejében.
- Jutottál valamire?
- Nem akarom elszólni magam, még nekem is gondolkoznom kell rajta és Yukival is meg kell beszélnem, - na ez jól kezdődik - deee talán ő bevállalná.
- Mi van? - oké, most lesokkolódtam - Hogy Yukinak én legyek az ukéja? De az te vagy.
- Igazából egy seme több ukét is védhet egyszerre. - olyan lazán vonja meg a vállát, mintha az időjárásról beszélnénk, és nem a pasijával akarna éppen összehozni. - És így biztos nem kellene lefeküdnöd senkivel.
- De mások azt hinnék.
- Úgy nézek én ki mint aki ad mások véleményére? - igaz ami igaz, a srác az egyenruha szoknya változatát viseli, a körmei neonrózsaszínre vannak lakkozva, combközépig érő sárga-kék csíkos zokni van rajta és a haját nyuszis csattal fogta hátra.
- Jó felfogtam. De akkor is. Nem lenne fura?
- Megbeszélem vele, ne éld bele magad, de nem látom okát hogy miért ne menne bele. - oké, most rajtam van a sor.
- Hű.