Engedj közel - Az esőszemű fiú

24. Takeshi Rei

Próbálom elnyomni a mardosó bűntudatot, hogy én űztem el magam mellől a múltkori mosdóbeli incidensel, de mindig arra jutok hogy nem lehetett volna máshogy intézni. Ígyhát nem én vagyok a hibás. Vagyis ő is mondta hogy nem lett volna muszály leszopnom. De ki a faszom tudja megállni hogy megkóstólja a felé nyújtott tejszínhabot. Mégis úgy érzem, én tehetek róla.
Haru teljesen elszeparálta magát tőlem. Nem küld el maga mellől, de nem is kommunikál velem. Reggel érte megyek, délután hazakísérem, de nem dumálunk evés közben, nem nézünk filmeket, ha mutatok valamit akkor hümmög egyet és visszatemetkezik az újságjába.
Hatalmas önuralomra van szükségem hogy ne ordítsak rá időnként hogy figyeljen már rám, de aztán rájövök hogy a durvaságtól csak még jobban visszabújna a csigaházába. Szóval csendben, tehetetlenül figyelem ahogy egyre inkább körbefalazza magát.
Nanamiékat úgy összeverném mint egy boxzsákot ha nem lenne íratlan szabály hogy seme nem üt meg ukét. Ha megtenném, úgy megruháznának, hogy szinte biztosan a kórházban kötnék ki.
De Harun túl gyakran látok sérüléseket. Foltokat, véraláfutásokat. De ezt a harcot nem vívhatom meg helyette. Ha egy seme bántaná, bármikor megnyúzhatnám az illetőt. De az ukéktól nem védhetem meg.  Nanamiék seméit hiába próbálnám, nem tudnám legyőzni. Nem mintha sokkal erőssebbek lennének nálam, de folyton együtt vannak, és azért öt nagydarab semével nem bínék el, akármilyen tökös vagyok.

Megszokottá vált hogy némán ballagunk a szobája felé órák után. Egy darabig próbálkoztam mindenféléről beszélni, de legnagyobb bánatomra semmi reakciót nem kaptak a kissé nyeszlett próbálkozásaim, szóval felhagytam velük. Ma is csöndben vagyunk. Csöndben esszük meg a tojásos szendvicset amit Haru készít, és szó nélkül megyünk fel a szobájába. Én box meccset nézek, ő tanul, olvas, keresztrejtvényt fejt, fasz tudja. Fáj ez a csönd. Kikészít. Hallani akarom a hangját. Hogy lelkesen magyaráz arról hogy valami celeb salátát evett és a kiskutyájáról beszélt. Vagy amikor nem tud valamit a keresztrejtvényben, megkérdezi tőlem de persze én se tudom, és utána együtt keressük a neten a megoldást, a végén viszont csak azért is valami faszságot ír be. Most viszont némaság van.
Mint általában, most is későn megy zuhanyozni. Azt mondja azért mert nem szereti a tömeget, és igazából meg is értem. Hisz elméletileg heteró, persze hogy nem akar farkakat bámulni. Azt megszoktam hogy sok időt tölt zuhanyzással, de ez a mai különösen hosszúnak bizonyul. Már fél órája vissza kellett volna érnie. Többnyire az után megyek el az edzőterembe kiengedni a fáradt gőzt és levezetni a fölös energiát, hogy ő lefeküdt, már át is öltöztem edzős cuccba. De nem fogok tudni bejutni ha tizenegykor még zuhanyzik. Az aggodalom szikrája pattan ki a fejemból, döngő léptekkel vonulok végig a folyosón.
- Halj már meg! Nem érted hogy nem kellesz senkinek? - vízcsobogást hallok, és Nanami hangját. Egyből elönt a düh, mert bár nem látom a jelenetet, tudom hogy Harunak mondja. Berontok a zuhanyzóba. Nemtudom mire számítottam, de erre biztosan nem. Haru mesztelenül, kicsavarodott pózban fekszik a földön, minden véraláfutás, ütés és sérülés beleég a retinámba. Szőke haja függönyként terül szét a zuhanytálcában ahova a feje és a felső teste benyúlik. Erős sugárral ömlik rá a hideg víz, kapkod, köhög, nem kap rendesen levegőt az orrába folyó víztől. Nanami ruhája is vizes, látszik hogy többször is megütötte Harut. Még négyen vannak a helységben. Érzem hogy a harag elönti a testemet. Néhány pillanatig csendben meredünk egymásra. A vörös köd nem homályosítja el annyira az elmémet hogy megüssem Nanamit, pedig Isten a tanúm, megérdemelné.
A gyilkolni vágyó kisugárzásomra kitakarodnak a folyosóra. Haruhoz rohanok aki ekkorra kivergődött a zuhanytálcából. Vacog, de a tekintete üres. A kék szemében nincs élet. És ez kurvára megijeszt.
- Haru! Haru kicsim jól vagy? - jó, hülye a kérdés, nem is válaszol. Becsavarom a törölközőjébe és beviszem a szobájába.  A boxerrel nem vesződök, póló, pulcsi, tréning nadrág. Amikor fel akarom állítani hogy a fenekére is felhúzhassam a nadrágot, csattan a tenyere az arcomon. Annyira ledöbbenek, hogy nem hallok semmit a fülemben doboló véren kívűl. Haru két kézzel eltaszít magától.
- Mégis mit képzelsz?! - úgy kiabál, hogy kivörösödött a feje, a nyakán és a halántékán erek lüktetnek. A vizes haja nyári záporként ontja magából az esőt - Úgy fogtosol mint egy ribancot, hát képzeld, nem vagyok az! Ne érj hozzám, ne gyere a közelembe!
- Har
- Nem! - belém folytja a szót, a szeme szirkát szór, én pedig meghátrálok - Nem viselkedhetsz úgy velem mint egy segítségre szoruló ötévessel! Tök jól vagyok, Semmi bajom. Nem kell a segítséged, nem kell hogy megvédj engem! Vidd innen a tesztoszteronszagú ruháidat, meg a tesztoszteronszagú testedet, mocskos buzi nem akarlak látni! - Haru a ruháimat amik felgyűltek nála, olyan indulatosan dobálja utánam a folyosóra, hogy inkább elugrálok előlük.  Bevágja az ajtaját hogy beleremeg a kollégium, nekem meg ökölbe szorul a kezem és elfacsarodik a szívem.
Jól van Haruko Haru. Nem kérsz a segítségemből? - Indulatosan döngök végig a folyosón, karomban egy rakatnyi pulóverrel.