Engedj közel - Az esőszemű fiú

32. Takeshi Rei

Szinte semmi nem változott, olyan mintha visszaugrottunk volna az időben. Jó, annyi különbség van, hogy azóta együtt alszunk, még mindig óvatosan, de megérinthetem, többet cukiskodunk meg ilyenek. Régebben hánytam volna attól amit most csinálok. De Haru boldognak tűnik.
Sokat telefonál mostanában Toyaval, rákapott a főzésre és kifejezetten ügyes benne. A kék szemei gyakran ragyognak. Én pedig nem győzöm csodálni. Ma is az új kedvenc időtöltésemnek hódolok, őt nézem ahogy főz. Olyan nagy odafigyeléssel tudja hámozni a fokhagymát, mintha a fugunak választaná ki a méregmirigyeit. Nem bírom tovább, odamegyek és belepuszilok a nyakába. Olyan az illata mint a tejszínhabos epernek.
- Reiii - rezzen össze a karjaim között. - sokszor kértelek hogy ne ilyenkor csináld. Majdnem elvágtam a kezem.
- Bekötöttem volna. - búgom a fülébe, és ezúttal nem az ijedtségtől remeg meg.
- Inkább nyisd ki ezt az ananászkompótot. - felém nyújtja.
- Mégis milyen kajához kell egyszerre fokhagyma és ananászkonzervet? - kérdem gyanakvóan.
- Az ananászos-sajtos csirkéhez. - úgy vigyorog, mint aki nyert a lottón.
A konzerv helyett a kezét kapom el. Lehajolok és megcsókolom. A kompót nagyot csattan a földön, de egyikünket sem érdekli. Ezúttal nem húzódik el, sőt, átkarolja a nyakamat. Nem tudok tovább várni cica, kellesz nekem... Benyúlok a pólója alá, és végigsimítok a hátán, mire felsóhajt. Az ajkam a nyakára siklik, élvezettel nyalom végig selymes bőrét, mire a körmei a vállamba méyednek. Annyira jó vele... többet akarok. Még többet. Felkapom, a szám vákumként szívja ismét a száját. A konyhában hagyunk csapot-papot és a szobájába viszem. Ha leállít, abbahagyom... de nem teszi.
Óvatosan leteszem az ágyra, de nem engedem el. Tudni akarom mindenhol ugyan olyan puha e a bőre. Lerángatom a pólóját és felfedezőútra indulok a testén. Sóhajtozik, nyöszörök és annyira de annyira édes, hogy nem bírok betelni vele. A keze a gombjaimmal babrál és minden egyes kioldott darab után kapok egy puszit a feletáruló bőrfelületre.
Teljesen megőrjít. Amikor a hasamhoz ér, nem tudok visszafolytani egy kéjes nyögést, de figyelmeztetnem kell magam hogy nem veszíthetem el a fejem. Nem lehetek vele durva.
Amikor a nadrágomhoz ér, a keze bátortalanul az ágyékomra siklik és cirógatni kezd. Most én vagyok az, aki kapkodni kezdi a levegőt. Jaj cica... ne tedd ezt velem. Felülök és megcsókolom, aztán újra hanyat döntöm az ágyon és megszabadítom maradék ruháitól. Csókolni akarom. Mindenhol. Végig harapdálom a combját, közben a keze a hajamba téved.
- Rei... - nyöszörgi amikor nekiállok a nyelvemmel és a számmal kényesztetni. Tágra nyílt szemmel figyeli mit csinálok, közben egyre gyorsabban kapkodja a levegőt.
Jaj cicám... annyira finom vagy...
Amikor már nagyon zihál elengedem és hasra görgetem. A megnyálazott ujjaimat végig húzom a gerince mentén, majd a vájatán, aztán óvatosan belé dugom, miközben figyelem a reakcióit hogy leállhassak, de csak kéjes nyöszörgést hallok. Ahogy elkezdem mozgatni a kezem, feljebb emeli a csípőjét. Ez az cicám... megcsókolom a vállát, lenyalok róla egy sós izzadtságcseppet.
- Rei... akarom. - sóhajtja. Megint megpuszilom
- Egészen biztos? - kérdezem.
- Igen. - nyöszörgi bele a párnába.
Nem bírok tovább ellenállni neki. Lerángatom a maradék ruháimat és ráfekszem. Óvatosan hatolok belé, hogy meg tudja szoki az ismeretlen érzést, közben a hátát, nyakát, vállát puszilgatom.
- Szólj ha nem jó cicám... - suttogom a fülébe, de csak kéjes nyögést kapok válaszul.
Ahogy egyé válik a testünk, meg kell torpannom egy pillanatra. A homlokom a vállának szorítom. Istenem, olyan forró és olyan szűk... kétlem hogy sokáig fogom bírni, de nem mehetek el előbb mint ő. Ez Haru. Már a tudat is hogy ez az egész vele történik mérföldekkel közelebb repít a végéhez.
Ahogy mozogni kezdek benne, néhány lökés után felveszi a ritmusom. Zihálásunk egyre szaporábbá válik, és pont amikor már úgy érzem képtelen vagyok tovább visszafogni, a keze a párnába markol. A teste megfeszül körülöttem, és egy pillanat múlva én is felnyögök. A nyakához szorítom az arcom és lecsókolom a bőréről az izzadtságcseppeket.
Legördülök róla, ő pedig hozzám bújik, a fejét a mellkasomra fekteti. Lassan lecsillapodik a légzésünk.
A mutatóujjával kis köröket rajzol a bőrömre, én pedig a vállát cirógatom.
- Hé Rei...
- Hmm?
- Ez mindig ugyan ilyen?
- Sosem ugyan ilyen.  - suttogom meghatottan.