Engedj közel - Az esőszemű fiú

17. Haruko Haru

Takeshi a harmadik szünetre sem mutatkozik. Ellenben Sato híven teljesíti a kötelességét. Még a terem felé menet be puncholt egy semének, aki nem túl illően meresztette rám a szemét. Felállította a mellettem lévő padban ülőt, hogy ő mostantól itt ül. Még mosdóba is elkísért. Egy seme pedig vesztére hozzám akart szólni, de Sato visszakézből úgy pofon vágta, hogy azt hittem elered az orra vére. A harmadik szünetre viszont minden betűt kiolvasok az újságomból, minden rejtvényt megoldok benne, még a szinezőt is kiszínezem, pedig azt sosem szoktam.
Szóval unatkozom. Nézem egy darabig ahogy Sato a rágóját csattogtatva nyomkodja a telóját, de ezt is hamar megunom. Inkább kifele kezdek el bámulni.
- Gyere - áll fel Sato a padból - Sétálljunk egyet. - nagy lendülettel állok fel a székről és indulok ki az udvarra hogy szívjak egy kis friss levegőt. Közben érzem hogy a nyomomban van, szinte érzem a dinnyés lehelletét a nyakamon. - Csak azért követ hogy vigyázzon rám - nyugtatom magam, de biztonságérzés helyett inkább félelemérzet kerít a hatalmába. Mindegy, igyekszem nem foglalkozni vele. Néhány percnyi sétálás után leülünk egy padra. Egyikünk se szólal meg, csak az időről időre kipukkadó rágólufi vegyül bele a szünet nyüzsgésébe. Nézem az embereket. Nevetnek, beszélgetnek ökörködnek... mintha ez egy normáli iskola lenne. Nem is veszik észre a fal árnyékában síró srácot. Vajon mi történt vele? Vajon őt is megerőszakolta valaki? Vagy meghalt valakije? Az is lehet hogy csak rossz jegyet kapott és pecchjére érzékeny lelkű. Arra kapom fel a fejem hogy mindenki füttyödni megtapsolni kezd körülöttem, és felfelé néz. Jópár telefon is előkerül. Összeráncolt szemöldökkel nézek fel, ahol Takeshi kinyitja az ablakot és... Úristen. A szám elé kapom a kezem.
Takeshi belekapaszkodik az ablakkeretbe, fellép a párkányra és kiáll az ablakba! Mindenki döbbenten nézi, néhány uke sápítozik, csak Sato bólogat vigyorogva mellettem.
- Na jó. - szólal meg Takeshi mikor biztonságban érzi magát. - Figyelnétek kicsit? Köszi - tekintetével végig pásztázza az udvart, és a tekintete megállapodik rajtam. Szerintem szív infarktust fogok kapni, úgy ver a szívem. Otthon maradt a nyugi bogyóm, ami amúgy is fogyóban van. Kiver a víz, annyira féltem hogy megbillen és valami baja lesz. - Ott a padon... - mutat felém. Az arcom lángba borul ahogy minden szempár rám szegeződik. Soha, de soha nem figyeltek egyszerre ennyien rám. - ... az én ukém. - kiáltja. Csak őt merem nézni, mert ha elfordítom a fejem, találkozni fogok egy csomó pillantással, amire lehet hogy nem vagyok felkészülve.
Azonnal zúgolódás kezdődik. Mikdenki susogva meg duruzsolva forgtja a fejét és hol engem, hol az ablakban álló Takeshit figyeli.
- Ha valaki nem tudná esetleg... - A legtöbben bólogattak, meg összeröhögtek - Köszönöm a figyelmet. - óvatosan meghajol, majd eltűnik az ablakból.

Ha a sutyorgás meg a bámulás nem is marad abba, a beszólások, és a suttyomban tapizások igen. Nem is tudom mit kéne gondolnom Takeshiről, meg erről az egész ablakba kiállósdiról. Nem lett volna muszály megcsinálnia. Nem lett volna muszály rám állítania Satot. Nem lett volna muszály odaadnia a pulcsiját, aminek a szaga már nem is tűnik büdösnek. Nem lenne muszály vigyáznia rám, mégis most hogy visszaérünk a terembe, vigyorogva űl a padom tetején, mint egy dicséretre váró németjuhász.
- Minden elismerésem Takeshi. - pacsizik le Sato vele - rendesen kicsaptad a bisztosítékot. - Takeshi nevet. Nem csúnya a nevetése. Mélyrő jövő, és... nem is tudom. Olyan Takeshis. Illik hozzá. Meglepődök felém nyújtott pulóvertől.
- Tessék. Ez tiszta. - a pillantása átható. Szerintem sosem nézett még így rám.
- Nem, köszönöm. - orrom elé tartom a rajtam lévő pulóver ujját, ami már megint a kézfejemre lóg és megszagolom. - Megszoktam. - vigyorogva veszi magára amit nekem hozott. De ez most más mint a szokásos vigyora.

Már másnap reggel érzem hogy máshogy néznek rám az emberek. Takeshit hazaküldtem éjszakára, ma viszont túl sok rizset főztem meg, ezért úgy döntök, csinálok neki is egy bentot. Ha meg már ilyen nagylelkű vagyok, kávét is viszek neki. Igaz hogy én a teát szeretem, de tegnap megmutatta hogyan szereti a kávét.
Miközben a bentokat csinálom, tudom hogy bámulnak. Hogy rólam beszélnek. Érzem az ukék gyűlölködő pillantásait. Igyekszem nem foglalkozni velük. És amúgy is, lehet hogy csak beképzelem. A három féle dilibogyóból amit szedek, az egyik tegnap elfogyott, szóval lehet hogy amiatt képzelgek.
Takeshi örül a bentonak. Sőt. Nem mondja, de látom a szemében hogy majd kiugrik a bőréből. Valami megváltozott benne mióta Toyáék elmentek. Valahogy... nem is tudom. Talán kedvesebb. Nem olyan lekezelő.

Délután találok a táskámban egy üzenetet. "Átlépted a határt, megszegted a szabályokat. Ezért megfizetsz." Húú nagyon drámainak hangzik, pont mintha egy ovis írta volna. Tudnak egyáltalán az ovisok írni? Legyen nagycsoportos. Körülnézek hogy ki írhatta, de senki nem néz felém. Gombóccá gyűröm a papírt, és szép ívben a kukába dobom.

Az elmúlt napokban a semék leakadtak rólam. Oké, néha van egy egy bámulás vagy beszólás, de sokkal visszafogottabbak. De úgy tűnik, nem lehet egy perc nyugtom. Amikor megérkezem reggel az iskolába, a váltócipőm szét vágva várja hogy valaki megtalálja. Sírás csípi az orromat. Erről jut eszembe, már második napja nem veszem a gyógyszerem.
Szóval a cipőm. Nem lehet felenni. Össze vissza van tépve. A nyelve teljesen ki van vágva, a fűzői darabokban. Sosem láttam még cipőt ilyen ramaty állapotban. Nincs mit tenni, zokniba indulok el a tanári felé. Az osztályfőnök azt mondja hogy mindent meg fog tenni hogy új cipőt szerezzen nekem, de látom rajta hogy nem hiszi el hogy nem én tettem tönkre. Pedig nem én voltam. Nem vagyok skizofrén. Papírom van róla.

- Te miért vagy zokniban? - Takeshi lezuhanyzott a reggeli futása után, ezért elkésik az első óráról. Sato a mellettem lévő eltulajdonított padot átadta Takeshinek, szóval most egymás mellett ülünk. Mostanában vagy Sato, vagy Takeshi de mindig értem jönnek, egésszen a szobám elé. Így nem értem miért csinálják. Illetve tudom hogy mi értelme, de nem tudom hogy miért csinálják
- Mert nem vettem cipőt. - törökülésben ülök a székemen, ami tulajdon képpen kényelmesebb mint gondoltam. Takeshi néhány pillanatig komolyan néz a szemembe, majd valaki odaszól neki, és vele kezd el beszélgetni. Én meg fellélegzek. Nem tudom miért nem mondtam el neki.

A tanórák különben jól teltek, izgalmas volt az újságom. Igaz a keresztrejtvényt nem tudtam teljesen kitölteni, de a képregényen jót mosolyogtam. A gazdaság persze szárnyal, de csak mert kormánypárti sajtót olvasok. Ja meg persze valami híresség salátát evett és a válásáról beszélt. Délután Takesit elküldöm szórakozni, mert úgy érzem mostanában nagyon lekötöm minden energiáját. Zavarba ejt ez a sok figyelem. Viszont legalább már nem undorodom. Úgy érzem sokat változtam mióta ide járok. Simán el tudok menni a smároló pasik előtt, anélkül hoggy fintorognék.

Takeshi unszolásra ugyan, de belemegy hogy filmezzen Satoval, és még pár semével. Én pedig egyedül ülök neki a beadandónak. Villámcsapásként cikázik végig rajtam a felismerés: Hiányzik. Hiányzik a jelenléte a szobámból. Annyira megszoktam hogy suli után egyenesen hozzám jövünk, csinálok valami kaját, eszünk és vagy leülök tanulni, vagy csak zenét hallgatva chillelünk. Igazából sokszor ugyan azt csináljuk ami külön is csinálnánk, csak együtt. Furcsállom ezt az egésszet, de nagyon magányos lennék nélküle. Mióta Toyáék elmentek, senki más nem kommunikál velem érdemben.
Anyagot gyűjtök a laptpopmon, már vagy másfél órája, mikor kiveszem a füzeteim a táskámból, és kiesik közüllük egy papírlap. Nincs ilyen fajta csíkozású füzetem, a lap színe is más mint az enyéim. Nagyot sóhajtok. Fel kell állnom hogy felvegyem. Megér ennyit...? Ahh mindegy mostmár felálltam.
A szemem nagyra nyílik amint elolvasom a ráírt üszenetet. "Nagyon vigyázz a drágalátos karkötődre."
A kezem ösztönösen a csulkómra vándorol. Ott van. Mellkasomra tett kézzel próbálom csillapítani a légzésemet. Ki írta ezt, és honnan tudja mennyit jelent nekem? Ezt a karkötőt Haruki készítette. Az öcsém lelkének darabkája benne van. A temetés óta nem vettem le. Úgy érzem hogy így velem van. Ha egy kicsit is.
A pulzusom az egekben, nem tudok megnyugodni. Emlékek törnek elő a tudatom eldugott pontjairól. Emlékek, amiket nagyon szerettem volna már elfelejteni. Haruki arca egyszerre lila és szürke. A nyelve fel van dagadvan a szemei kidüllednek. Szinte ki akarnak fordulni a helyükről. Oké, most van baj. A kezem remeg ahogy a nyugtatót kipattintom az alumínium csomagolásból. Elejtem. Négykézláb mászok utána, és amikor a kezembe kerül, úgy nyelem le, mint valami drogos. Szerintem egy hajszálat is lenyeltem vele együtt, de nem érdekel. Hisztérikusan zokogva mászok be az ágyamba, ahol beleakadok Takeshi egyik pulcsijába. Elég sok hozzám került az utóbbi időben. Valamiért azon aggódok hogy összekönnyezem-taknyozom-nyálazom a belsejét. Kicsit megnyugtat az illata. Összehúzom a kapucni zsinórját. Magamhoz ölelem a karkötőt a bal kezemmel együtt. Sokáig nem tudok elaludni. Még a gyógyszerrel együtt sem.

Félálomban hallom hogy nyílik az ajtó