Engedj közel - Az esőszemű fiú

13. Haruko Haru

Hála a jótékony antidepresszáns-kedéllyavító-nyugtató kombónak úgy kialudtam magam, mint csipkerózsika. Nem emlékszem mikor aludtam el, de nem bánom különösebben. Mondjuk momentán semmit nem bánok, minden rohadtul csodás, kivéve hogy iszonyú ez a köd a fejemben. Akárkogy rázom és dörzsölöm a szemem, nem akar kitakarodni az idegtépő kábaság. Nem értem min csodálkozom, igazán megszokhattam volna. Arra emlékszem hogy Toya összeszed az orvosi szobából és feltámogat a szobámba, szóval azt legalább értem miért nem ott vagyok ahol lefeküdtem.
Annyira kész vagyok, hogy kétszer mosok fogat, elfelejtek reggelizni, a kontaktlencséimet felcserélve teszem be a szemembe, ami nem lenne baj ha ugyan az lenne a dioptria, de sajnos nem az, ráadásként pedig felteszem a szemüvegem is. Kilötyögtetem a közös konyhában a kávét, több mint valószínű hogy valaki másnak a kajáját teszem el, de közben azt is alaposan átgondolom hogy mennyi pénzt vigyek ebédre, ráadásul mamuszban indulok el, ami a linoleum-parketta-csempe burkolatokkal ellátott koliban nem tűnik fel, csak amikor már a fele utat megtettem az iskola felé. Még jó hogy visszamentem, mert így elhozom a táskámat is. Igaz hogy a tegnapi könyvekkel, de legalább velem van.
Másodjára megyek végig a főépület felé vezető úton, amikor egy végzős seme elém lép. Macska képe van. Nem viccelek, a szeme hidegen csillog, a keskeny résen keresztül, amennyire a szemhéjja engedi.
Mond valamit ami nem jut el a tudatomig, de azt felfogom hgy kurvának nevez. Én azon gondolkozom hogy lehet hogy a sempaioknak nincs első órájuk ha nyolc harminckor még itt van ez a csávóka, amikor berángat a seme kollégiumba. Lépcsők. Lépcsőkön megyünk fel, sokan nevetnek körülöttünk. Bámulnak és nevetnek. A 105 ös szobába megyünk be. Ez a szám valamiért beleég a fejembe. Két szobatársa van, az egyiknek nyelv, a másiknak cül pirceingje van. (vajon milyen lehet egy nyelvpirceinges fiúval csókolózni?) A srác aki fogjul ejtette a csuklómat (megjegyzem rohadtul fáj) kiparancsolja őket a szobából, ők pedig vigyorogva távoznak.

Csak akkor szólal meg bennem a vészharang, mikor az ágyra lök. Beverem a fejem. Rám mászik, ledugja a nyelvét a torkomon, majd kis idő után áttér a nyakamra.
Sikítani szeretnék, de kiszáradok, és megfulladok egy időben. Könnyek gyűlnek a szemembe, lever a víz. Erőtlen menekülési kísérleteim mind vissza lettek verve. Kétségbe esetten próbálok kitalálni valamit, de az agyam makacsul ragaszkodik a bódító ködhöz, és ahhoz az egy gondolathoz hogy a seme kollégium 105 ös szobájában egy ismeretlen seme haja épp az államat csikizi. Úgy éreztem kiszakad a szívem a helyéről. Fáj a mellkasom, forog velem a szoba és hányingerem van, de a durvábbik fajtából. Amikor benyúlt a pólóm alá éreztem hogy kiszalad a fejemből a vér.
Már azon vagyok hogy nyakon hányom a gyereket, amikor hirtelen lekerül rólam a súlya. Kell egy pillanat mire felfogom hogy mi történik körülöttem. Yuki térdel az ágy előtt, a szemei vérben forognak. Újra és újra behúz a macskaképűnek, közben artikulátlanul üvölt valamit.
Úgy érzem Yuki sosem fogja abba hagyni. Soha senkit nem láttam még ilyennek. A szívem alapból is őrülten ver, de nem nyugszik meg az erőszak látványától. Mire Yuki késznek ítéli a műalkotást, valamelyest én is lesillapodok. A macskaképűnek több foga is hiányzik. Az orra több mint valószínű hogy eltört, hisz ömlik belőle a vér. Csinos kis monoklit kapott mind a két szemére. Én sem értem miért ég bele az agyamba, de furcsa megkönnyebbülés vesz erőt rajtam. Úgy érzem menten elájulok. Yuki a karjába vesz, és kivonul velem a szobából, egyenesen keresztül a bámészkodó, húúú zó és kamerázó tömegen. Forró könnyek folynak le az arcomon. Egy üres szobában tesz le egy ágyra, gondolom a sajátjában. Azonnal telefonál Toyanak, aki eljön matekról. Szeretnék beszélni, megköszönni neki, de képtelen vagyok megszólalni. Csak a sírás fuldokláshoz hasonló hangjai hagyják el a számat. Egy darabig aggódva néz, olyanokat kérdez mint hogy hogy vagyok, történt e valami, vagy időben érkezett e, de tényleg nem tudok válaszolni. A torkomon akadnak a szavak.

Mikor Toya belép a szobába, azonnal magához húz, megölel. Ledermedek, még sírni is elfelejtek. Tudom hogy jót akar. Tudom az eszemmel. De nem esik jól. Gyorsan észbe kap és elenged. Viszet és zsepit halász elő a táskájából. Nyugtató szavakat mormol amíg kifújom az orromat.
- Vissza kell vinnünk az uke koliba. Ebben a tesztoszteronszagú épületben az életben nem fog megnyugodni. - a szobámba már a saját lábamon megyek át. Yuki hallani sem akar arról hogy ketten menjünk, sőt, minden semére úgy néz, mintha fel akarná nyársalni a tekintetével. Abba már beleegyezik hogy a szobámba egyedül maradjunk, hátha könnyebben megnyugszom, de megígérteti Toyaval hogy nem fog egyedül kószálni. Majd ő átkíséri a szobájába. ... Ami egy emelettel lejebb van. ... ugyan ebben az épületben. De igazából megértem. Konkrétan majdnem megerőszakoltak. Persze hogy félti Toyat.
- Sajnálom Toya. - suttogom. Megdöbbenve néz rám.
- Mégis mit?
- Hogy gondot okoztam. - mintha dühös lenne. Nem illik hozzá. Hozzá a vidámság illik. Napraforgók meg unikornisok.
- Ne mondj ilyet Haru-chan. Semmi gondot nem okoztál. Az a gonosz... - nem jönnek a szájára a szavak - Nem a te hibád. Az emberek gonoszak. Nincs mentség arra amit csinált.
Fáj a fejem és aludni akaok, de félek hogy Toya elmegy. Megígéri hogy itt marad, ha adok neki egy telefontöltőt, szóval adok neki. De nem tudok elaludni. Újra és újra lejátszódik bennem az esemény. Az érintések.. A csókok... fúj. Újra hányingerem támad. Nem akarom hogy Toya aggódjon, ezért annyira belefúrom a fejem a párnába hgy nem kapok levegőt. Ráz a visszafojtott sírás.
- Haru-chan... - félve érinti meg a vállamat, de most nem akarok elhúzódni. Magam mellé húzom, belefúrom a fejem az ölébe. Ujjai befurakodnak a tincseim közé. Ez annyira jólesik hogy legszívesebben dorombolnék. Össze nyálazom-taknyozom a ruháját, de nem mond semmit. Nem is kell mondania.
Görcsös sírásom csendes pityergéssé szelídül, és lassan álomba sírom magam.