Engedj közel - Az esőszemű fiú

25. Haruko Haru

- "Miért nem halsz végre meg?!" Ez a kérdés visszhangzik a fejemben. És mikor rádöbbenek hogy abszolút egyetértek a kérdés feltevőjével, nem gondolkozom sokat. Nem gondolkozom sem a módon, sem a miérten. Csak megcsinálom.
Mert azt akarom hogy könnyebb legyen.
Hogy elmúljon, és ne fájjon. Csak azt akarom hogy ne legyek többé. Hogy megbántam-e amikor kirúgtam magam alól az éjjeliszekrényt? Nem tudom. Azt tudom hogy arra gondoltam, nincs visszaút. Ez a vége, úgy lesz vége ahogy vége kell legyen. Úgy lesz vége mint Harukinak, úgy halok meg mint az az ember akit én öltem meg.
Arra viszont emlékszem hogy amikor Takeshi lehámozta rólam a kábelt, megkönnyebbültem. Fájtak a tagjaim, fuldokoltam a levegőtől, a fejem nem tudtam megemelni a nyakam miatt, ami akár el is törhetett volna, de megkönnyebbültem amiért nem haltam meg. És hálát éreztem. Hálát Takeshinek, hálát anyának, és annak a felsőbb hatalomnak akiben bár nem hiszek, néha mégis megcsillogtatja nekem is a hatalmát.
- Haru. Haru. Haru. Kincsem. Kicsi kincsem. Kiscicám. - Takeshi fuldokolva sír, a mellkasához szórítja a fejemet. Jólesik a közelsége. Hallom milyen hevesen dobog a szíve, érzem az izzadtságának az illatát.
Én is sírok, pedig nem is vettem észre. A megkönnyebbüléstől, vagy az eddig elfojtott félelemtől, vagy fájdalomtól? Vagy talán az évek óta tartó gyászmunkám egy lépése ez a sírás? Vajon az apámat vagy az öcsámet gyászolom éppen? Nem is kell választ találnom ezekre a kérdésekre, most elég Takeshi erős karjaiba kapaszkodnom, a ringatásra az illatára és a hátamat cirógató kezére koncentrálnom.
- Miért csináltad? - bukik ki belőlem a kérdés, nem is értem honnan.
- Hogy hogy miért cicus? Mert fontos vagy nekem, azért. - gyöngéden-szomorúan rám mosolyog és megcsípi az orromat. - Nem tűnt még fel hogy törődöm veled? - a szívem táncra perdül a mosolyától és a szavaitól. És nagyon hosszú idő után először, végre szívből mosolygok. - cica? - kérdőn nézek rá, szemeimet törölgetve. Fáj a fejem a sírástól, meg gondolom az oxigénhiánytól. - Na és te miért csináltad? - helyben is vagyunk. - Mármint tudom hogy részben Nanamiék miatt. -egyből mentegetőzik ahogy látja hogy lehervad a mosolyom. Nem akarja tönkretenni a pillanatot. - De volt még más is?
- Volt egy öcsém... - kezdek bele nagyot sóhajtva.

És elmesélem neki. Harukit, a sobat, a kérve kereső kezeket amik segítségért könyörögtek, ... aztán az asztali lámpa zsinórját, a kidülledt szemeket és a felpüffedt nyelvet. Hogy én öltem meg. Elmesélem neki apámat, aki a nagybátyámmal jár, a fóbiámat amivel küzdök és talán kezdem legyőzni. Azt is elmondom neki hogy ezek miatt a dolgok miatt éreztem undorítónak magam azóta hogy megtörtént az a dolog kettőnk között a mosdóban. Ezért nem beszéltem vele rendesen, és Nanamiék csak az utolsó csepp voltak abban a bizonyos pohárban.
Takeshi csöndben hallgatja a mondókámat, közben ringat, az állát a fejemre támasztja. Így, hogy nem kell a szemébe néznem, olyan könnyűnek érzem beszélni. Már nem sírok, csak a mellkasának dőlök és hallgatom a szívverését. Békét érzek. Békét, amit már nagyon régen nem éreztem.
Most először alszunk egy ágyban. Takeshi egy pillanatra sem enged ki a karjai közül. Fejét a lapockáim közé fúrja, érzem minden lélegzetvételét. A karja a derekamon pihen, de nemhogy nem esem pánikba, én bújok be az ölébe, nekidőlök a mellkasának. Mindennél jobban meglepem saját magam ezzel.
Mindennek ellenére nyugodt vagyok. Ellenére Nanamiéknak, Harukinak, a lámpazsinórnak és a fejfájásnak. Ellenére annak hogy a nyakam úgy fáj mintha kiroppant volna a nyakcsigolyám. Nyugodt vagyok, pedig nem vettem gyógyszert.
-Hétvégére haza kéne mennem. - suttogom még félálomban. - Beszélnem kéne anyával. ... Hé Rei. ...
-Hmm?
-Köszönöm.