Engedj közel - Az esőszemű fiú

20. Takeshi Rei

Sietek vissza Haruhoz hogy elkezdhessen zuhanyozni. Becsületemre legyen mondva, még a boxerével sem töltöttem el többet mint nyolc másodperc. De nem lehetek elég gyors, ahogy belépek a zuhanyzókhoz, a pólója már a földön, a nadrágja gombjával bíbelődik. Nekem meg a földbe gyökerezik a lábam. Arcomba fut a vér, Meg persze lennebb is. Ajjh Haru. Hogy gyakoroljak így önmegtartóztatást ha??
- Jól van cica, elhiszem hogy alig várod hogy ruha nélkül lássuk egymást, de nem hiszem hogy ez a legjobb alkalom. - Kész csoda hogy egyáltalán ki tudtam préselni egy épkézláb mondatot. Tudom hogy azt ígértem Harunak hogy a szobájában leszek, de ilyen állapotban képtelen lennék bemenni egy Haru illatú szobába. Szóval inkább elviszem kimosni a tegnapi pulcsimat, megírom a leckém, lefutok egy maratont, írok egy könyvet, felfedezek új életformákat, ilyesmi. Tekintve hogy Haru betépett állapotában úgy mozog mint egy depressziós lajhár, nem kell sietnem. Persze hogy előbb érek vissza mint ő. Még telefonozok is vagy húsz percet, mire visszaér. Még mindig nincs jó állapotban. A szemén látszik hogy sírt. Már megint. Faszomba.
- Hé cica!
- Hmm? - felém se néz. Valamit letesz az asztalra, azt nézi. Ott ül a világ összes fájdalma a szemében. Abban a szép kék szemében. Ettől ideges leszek.
- Nem akarsz csinálni valamit?
- Nem. - hű de határozott. Odalép a gyógyszeres neszeszrhez, és be akarja venni a piruláját.
- Na nem. - meglepődik a hangomból sütő határozottságon. - Már így is olyan vagy mint egy zombi. Értem hogy nem vagy jól vagy faszom tudja, de ne tömd magad azokkal a szarokkal.
Döbbenten bámul rám, de leteszi a bogyót.
Főzünk, tanulunk, filmezünk, valamiért barátság karkötő fonási technikákat nézünk pinteresten... Szóval csak mint a normális emberek.
Fura mi? Én sem értem.