Engedj közel - Az esőszemű fiú

29. Haruko Haru

Nem... Ez nem lehet az én Reiem... Mintha iszapba ragadt volna a lábam, úgy nézem őket, pedig nem akarom látni hogy mit csinálnak.  És mégis képtelen vagyok elszakítani róluk a pillantásom. Nem akarom elhinni hogy tényleg ez történik az orrom előtt.
Sato fordul előbb felém.
- Baszki... szia cicus... - úgy megy el mellettem hogy a válla súrolja az enyémet, amitől undorodva összerezzenek. - én most.. beszéljétek ezt meg.
De én nem akarom megbeszélni. Nincs mit rajta megbeszélni.
Csak el akarok innen tünni.  Takeshi hosszasan nézi a nyakamon a lámpazsinór nyomát, szemében érzelmek kavarognak. Látom az arckifejezésén amikor úgy dönt, elrejti őket.
- Tetszett a műsor cica?
Leszalad egy könnycsepp az arcomon, de nem foglalkozom vele. Reiben ettől megmzdulhat valami, mert megváltozik az arckifejezése, és amikor kifordulnék a teremből elkapja a csuklómat.
- Haru várj!
- Engedj el Takeshi. - nem fordulok felé, nem tudok a szemébe nézni.
- Cica ne haragudj de nem..
- Elég! - kirántom a kezem az övéből és nem foglalkozva a könnyeimmel, komor szemeibe bámulok - Nem akarok a közeledben lenni, nem akarom hogy hozzám érj vagy hogy beszélj hozzám! Csak Hagyj Békén! - én magam is meglepődök a hangomon, de meghátrálás nélkül csapom be magam mögött az ajtót.
Takeshi eleget tesz a kérdésemnek és nem szól hozzám a nap hátralévő részében, de fél szemét azért rajtam tartja. Nem szedek gyógyszert, tehát észreveszek ilyesmiket.

Délután bepakolok néhány holmit a táskámba, és haza vonatozom anyához a hétvégére.
Nagyon rég voltam otthon.
Anya értem jön az állomásra autóval. Fiatalodott mióta nem láttam. A haja egy árnyalattal világosabb, a szemei kékebbek, a ruhái vidám színüek. Mosolyogva, örömmel fogad és egy hosszú ölelésbe von.
- Nagyon hiányoztál kisfiam.
- Te is nekem anya. - játékosan megcsípkedi az arcomat.

A szobám semmit nem változott, és ez zavar. Mert én nagyon sokat változtam azóta hogy uloljára kiléptem innen. Csak állok az ajtóban, és nézem a sötét falakat, a méregzöld ágyneműt. Anya megáll mellettem, hátulról átölel. Mintha meghallotta volna a gondolataimat.
- Szeretnéd átfesteni? - kis habozás után bólintok.
- Fehérre. És új ágyneműt is szeretnék.
Régen szórakoztunk ilyen jól anyával, kicsit sikerül elfelejtenem az egész hajcihőt Takeshivel. Miután megvettük a festéket, bemegyünk az Ikeába új ágyneműt nézni. Kiválasztok egy halvány kék buborékosat, egy fehér absztrakt mintásat, és egy barack színűt, amin aranyos kiskutyák játszanak. Anya unszolására belemegyek, hogy egy fehér hosszúszálú szőnyeget is vegyünk, mert szerinte jól fog menni a sötét parkettához.
Mivel írtóra megéheztünk az egész napos utazás/vásárlásban, eszünk valamit az Ikea éttermében.  Persze a svéd húsgolyó és porból készült krumplipüre nem maradhat el egyikünknek sem. Utána pedig a kajakóma úgy beüt, hogy inkább belógunk a gyermekmegörzőbe Toy story-t nézni.
Rég nevettem ennyit anyával.

Otthon fogmosás után bedőlünk az ágyba, mondván hogy majd holnap elkezdjük az átalakítást.
Mikor egyedül maradok a gondolataimmal, újra rádöbbenek mennyire hiányzik Rei szuszogása a szoba másik feléből. Újra bánat és harag könnyei gyűlnek a szemembe. Képtelen vagyok megérteni Takeshit. Csütörtökön még visszarángat a halál torkából, sír mert majdnem elveszít, a hátamat cirógatja elalvás előtt, pénteken pedig nem csak levegőnek néz, hanem olyan erőszakosan szeretkezik valaki mással, hogy halálra rémít. Össze töri a szívem aminek a darabkái szétszóródnak, nem tudom megtalálom e őket valaha. 
Pánik közeli állapotba hajszolom magam, muszály kimennem inni egy pohár vizet. Sűrűn emelkedő mellkassal próbálom leerőszakolni a torkomon, de félrenyelek. Úgy köhögök hogy a víz az orromon jön ki. Prüszkölök mint egy ló, anya álmosan totyog ki megnézni hol tartok a haldoklásban. A hátamat ütögetve nyugtatgat. Végül úgy döntök hogy inkább mellé bújok be, nem a saját ágyamba.
Anya hosszú, nőies ujjaival cirógatja a karomat, én pedig újra az a hatéves kisfiú vagyok, akit a testvére megütött az esti fürdés közben.

Másnap reggel elmegyek a pszichiáteremhez, mert egyrészt rég voltam, másrészt fel kell iratnom a gyógyszerem, ami helyett amúgy újjat kaptam. Utána anyával kipakoljuk a szobámból a bútorokat, lefóliázzuk a parkettát és one direction lejátszási listákat hallgatva és persze ordítva énekelve, táncolva kezdjük el mázolni a falaim.
Elképesztő lassan haladunk. Én, miközben a létra tetején a plafonnal szenvedek, egy hirtelen mozdulatnak köszönhetően tisztességesen lefröcskölöm anyát. Egy pillanatra egymásra meredünk, majd eszeveszett festék csata veszi kezdetét.
Lihegve, nyakig festékesen terülünk el a fólián.
Miután egy kicsit lassul a légzésünk és a csönd két nevetés között megnyúlik, anya hangja óvatosan lép be a szobába.
- Kérlek ne haragudj Haru.
- Miért kéne haragudnom? - kérdezem, pedig pontosan tudom mire gondol. Mind a ketten a plafont bámuljuk.
- Kiki halála után - anya Harukit mindig Kikinek szólította - teljesen kizártalak. Annyira a saját gyászommal voltam elfoglalva, hogy nem vettem észre a tiédet. Utána apádat gyászoltam. - Anya hangja elsuklik
- Jaj anya.
- Nem azért sírok... - megtörli a szemét - Az a szemét nem érdemli meg hogy sírjak utána. - nagyot dobban a szívem. Annyira izgulok hogy érzem az adrenalin löketeket a lábujjaimban. 
- Anya... - felülök törökülésbe, mire ő is feltornázza magát - én... - kezdeném, de az én hangom is elcsuklik. A könnyeim megint a szemembe tolulnak, a sírás csípi az orromat. - Én is.. - szavak nélkül is megérti.
- Meleg vagy. Tudom szívem. - ekkor kirobban belőlem a zokogás, hörögve veszem a levegőt. Anya közel csúszik hozzám a földön, az ölébe húz és olyan szorosan ölel mint kiskoromban - Semmi baj csillagom. Minden rendben. - duruzsol a fülembe. Kapaszkodom a karjába mint mentőövbe.