Engedj közel - Az esőszemű fiú

7. Haruko Haru

- Merre indultál? - kell egy-két pilanat mire felfogom ki ő, meg hogy mit kérdez.
- Elaludtam és siettem infokommunikációra, de sehogy nem találtam meg a főépületet. Szóval megkérdeztem tőlük merre kéne mennem. - azt már nem árulom el neki hogy ők már a sohadikak voltak akiket megkérdeztem. Ahogy megkérdezek valakit csak arra eszmélek fel hogy már el is mondta, és siet is tovább, én pedig még mindig azon gondolkozom hogy milyen gyönyörű a haja, vagy hogy milyen jól néz ki az egyenruhában. A következő pillanatban pedig megkérdezi értem e, én pedig szégyellem azt mondani hogy nem. Szóval oda megyek valaki máshoz. Tudom hogy a gyógyszer miatt van. Gyűlölöm ezt az érzést. Képtelen vagyok koncentrálni.

Tudom hogy beszélnem kell Toyaval. Egész nap ezen agyalok. Amikor dührohamaim vannak olyan vagyok mint egy bomba. Mindenkit megsebzek magam körül, nem számít hogy ki az vagy hogy milyen a kapcsolatom vele.
- Toya. - sietek utána órák után - Toya várj! - vonakodva bár, de megáll. Pillangós csatja megcsillan a napfényben.
- Mit szeretnél Haru-chan - mindennek ellenére Haru-channak hív. Talán van remény.
- Nézd nagyon sajnálom. Tényleg. Nem tudom mi ütött belém. Nem akartalak megbántani. - félve, reményeim szerint elég könyörgéssel nézek Toyara.
- Nagyon megbántottál Haru-chan.
- Tudom. - sütöm le a szemem
- Miért? - Most mit mondjak erre? Dührohamom volt mert hozzám ért egy hímnemű emberi lény, erről pedig eszembe jutott a testvérem, aztán az apám. A pszichiáterem által kiírt nyugibogyó amit pont az előtt vettem be hogy beléptél a szobámba pedig még épp nem fejtette ki a hatását, szóval semmi bajom nincs veled, csak roszkor voltál rossz helyen...
Még azt se tudom mivel bántottam meg. De valószínű hogy az identitására mondtam valamit.
Látva hogy nem fogok válaszolni Toya hátat fordít nekem és otthagy.

Mivel a kampusz olyan mint egy mini város, az én tájékozódási képességeim pedig megegyeznek egy aranyhaléval, a kampuszon bolyongva keresem az uke szárnyat. Ez is milyen baromság már. Még a melegek között is. Semék meg ukék. Innentől kezdve olyan mintha lennének külön fiúk és lányok nem? Persze az az alfahím csávó akit Toya mutatott elvileg lefekszik a rágózós semével, szóval mégsem teljesen olyan. És persze értem miért csinálják. A semékben sokkal több a tesztoszteron, biztos hogy volt már aki engedett a hormonoknak meg az állati öszönöknek. Elviekben az erőszakot akarják kivédeni, de mi értelme ha utána meg szemet hunynak fölötte? Észreveszem hogy két uke már régóta követ. Kíváncsiságból megállok egy pad mellett, elkezdek a táskámban kotorászni. Hát persze hogy pár lépés után ők is megállnak. Biztos hogy engem követnek. Igyekszem nem foglalkozni velük, hiszen mit csinálhatnék, azt tesznek amit akanak. Én tovább keresem a kollégiumot. Hirtelen megszaporázzák a lépteiket, és a semmiből újabb ukék tűnnek fel. Egynek megismerem az arcát. Ő az, akit Toya mutatott, hogy együtt van Alfahím-kunnal. Hátulról közrefognak, és az én tempómban haladnak tovább.
- Ne állj meg Haruko-kun. - szólít meg az akit felismertem. Valószínüleg ő a falkavezér. Megpróbálok megállni, de érzem hogy valami hegyes a hátamba fúródik. Ez egyből továbbhaladásra ösztönöz. - Mondtam hogy ne állj meg. - érzem a gúnyt a hangjában - most pedig szépen kövess minket. - nyugodtan beszél. Teljesen természetes számára ez a helyzet, nem először csinálnak ilyet. Közben a társaság egyre duzzad, újabb és újabb ukék csapódnak hozzánk. Lassan a létszámunk eléri a tizet. Minden oldalról körbe vagyok véve, nem tehetek mást, mint hogy követem az előttem haladókat. A szívem a torkomban dobogna ha az erős gyógyszer nem fojtotta volna el minden érzésemet. Kb holnap reggelre kitisztulok. Jaj nagyon remélem.
Bemegyünk egy épületbe. A lépcsőhöz tuszkolnak, és feltaszigálnak rajta. A lépcsőházban a dobogó lábak zaja visszhangzik.
A tetőn lévő nagy placcot dróthálóval kerítették körbe hogy senki ne essen le. Nekem meg egy pillanatra elakad a lélegzetem olyan gyönyörű a lemenő nap látványa. De nem sokáig csodálhatom, nekilöknek a drótkeritésnek.
- Ide figyelj Haruko-kun. - hátam a rácsnak vetem, félkörben állnak előttem. A fiú akit felismertem megáll közvetlenül előttem. Magasabb mint én, majdnem egy tenyérnyivel - Az én nevem Nanami, de nem hiszem hogy be kell mutatkoznom. - rám mosolyog. Nem barátságosan, inkább olyan ... sunyin - Új vagy a körünkben, tehát vázolom neked a szabályokat. - egyik kezével megragadja a fejem mellett a rácsot. Cseresznye illata van - Első szabály, én vagyok a méhkirálynő. - az "én" re jó nagy hangsúlyt helyez - Második szabály, Takeshi Rei a fiúm. Mi állunk a tápláléklánc csúcsán. És te szívem - szabad kezével megfogja az államat. Milyen finom puha keze van - te jelen pillanatban a legalján csücsülsz. - tettetett szomorúsággal néz rám, még az alsó ajkát is lebigyeszti.
- És mi van ha én nem is akarok benne lenni a piramisban? - kérdezem őszintén.
- Olyan nincs. - elveszi a kezét a fejem mellől, de nem lép hátrébb. - A megszoksz vagy megszöksz elv alapján műkönünk, muszály beilleszkedned. Elgondolkozva nézek a naplementére, majd miután végiggondoltam, vissza.
- Szeretem a szerepjátékokat. - felmosolygok a fiúra. Meglehetősen szép arca van - És szeretem megnyerni őket. - a körülöttünk állók feszülten összesúgtak. Nanami-kun csendesen elneveti magát, fejét ingatva tesz egy lépést oldalra. Majd visszakézből egy olyan pofont kever le, hogy összecsuklik a lábam. A döbbenettől szóhoz sem jutok. Arcomra szorított kézzel bámulom a földet magam előtt. Senki nem szól egy szót sem.
- Ebben a játékban nem nyersz Haruko-kun. - hangja jeges kézként szorítja a torkomat - A legjobb lehetőséged ha csöndesen meghúzod magad, és nem csinálsz felfordulást. - a kezét nyújtja felém hogy felsegítsen. Elfogadom. - Ezaz. Talán még barátok is lehetünk. - nevet a szemembe, majd sarkon perdül, kezeit maga mögött kecsesen összefogva, kihúzott háttal indul el a bejárat felé, csatlósai élén.

Hát...nézek utána elgondolkozva. Legalább megtaláltam az ukék kollégiumát.