A Maffia Család

2x5.Bejegyzés

Time..

Az éjszakai kis botrány után mindketten visszafeküdtünk aludni miutàn kimentünk kicsit a friss levegőre. Tinci még mindig nehézkesen beszélt, zaklatott volt, és félt az udvaron. Amikor lefeküdtünk alig mert hozzámérni. El sem tudom mondani mennyire rosszul esett, és még akkor is ha minden jel arra utal, nem vagyok hajnaldó elhinni. Annyira brutálisan hangzik ez a szó... megerőszakolás..
***********
Bíp bíp bíp
Morogva próbáltam elérni a telefonomat éjjeliszekrényemről aminek az lett az eredménye hogy egy nagy csattanással a földön végezte.
- A rohadt életbe...- csaptam az ágyra majd nyögdécselve lehajoltam érte és kinyomtam a nyomorult pittyegést. Visszavágtam a mobilomat a faszekrényre majd magamra húztam a takarót és visszafeküdtem az ágyba.
-Danci, fél 10 van... - mormogta mellettem valaki vékony hangon. Lassan kinyitottam a szememet és egy tucatnyi barna hajat láttam magam előtt. Felsóhajtottam amikor érzékeltem hogy nekem háttal fekszik. Megint...Itt van mellettem, de mégis olyan távolinak tűnik.
- Nem érdekel. Aludni akarok. - zàrtam rövidre a témát, amire csak egy halk "oké"-t kaptam.
- Tinci..- szólaltam meg újra. - ha akarsz beszélni velem...Bármiről - célozgattam - akkor itt vagyok. Mindig itt leszek. - simítottam meg a hátát. A mozdulatomra összerezzent, és óvatosan bólintott. Egyszerűen gyűlölőm ezt a helyzetet. Itt vagyunk mindketten, és lassan esik szét a kapcsolatunk.
- Sajnálom ezt az egészet Daniel. Sajnálom hogy nem tudok úgy viszonyulni hozzád mint rég. És hogy tönkretettek... - a hangja tele volt gyötrelemmel és félelemmel. Lassan megfordult, és a szemeimet kereste az övéivel.
- Ez nem a te hibád Tinci... Meg fogom ölni Aron-t, fogom magam és...megfújtom. Nem tudom mit tett de, hé.. - a mutatóujjammal felemeltem a fejèt amikor észrevettem hogy a szemei könnybe lábadtak. - mint ahogy mondtam,én itt vagyok neked. Soha nem foglak magadra hagyni,még akkor sem ha a pokolra kívánsz, és azért imádkozol hogy tűnjek el az életedből. - fejeztem be a mondandómat.
- Soha nem kívánnék ilyet. Te vagy a legjobb dolog ami történt velem. Köszönöm, szeretlek. Mindennél jobban.
- És talán hamarosan...el fogom mondani mi történt, de...rohadt nehéz erről beszélnem Daniel...Nem elég hogy...hogy ezt tette velem, még...meg is kínzott...-suttogta, nagy levegőket véve a mondatok között. Akàrmennyire is próbálta nem tudta visszatartani a sírást, úgyhogy egyszer csak kitört belőle. Elfelejtette hogy fél még tőlem is, magához húzott, és átáztatta a pólómat a könnyeivel. Gyengéden simogattam a haját, és nyugtató mondatokat próbáltam suttogni neki.
- Hova tűnt a Daniel akit megismertem? -kacagott fel sírva szinte a semmiből. - puhány lettél,emberesedj meg! - ütötte meg játékosan a mellkasomat.
- Ha tudnád milyen emberes tudok lenni...- suttogtam a fülébe, majd mint aki meg akarja tàmadni rávetettem magam és csikizni kezdtem a hasát.
- Ne! Engedj el! Danielito, figy...Úristen, segítsé...ég! - kiabálta nevetéstől elhaló hangon. Egy pillanatra megálltam, feléhajoltam és belesuttogtam a fülébe.
- Örülök hogy itt vagy. Szeretlek. - motyogtam halkan miközben beszívtam az illatát, aztán kis puszikat hagytam a nyakán.
- Én is szeretlek. - éreztem hogy mosolyog, majd végigsimít a hátamon. Egy ideig így feküdtünk majd lassan elhúzódott tőlem.
- Ne haragudj Daniel, de...Ez...Ez nekem nem megy... - a tekintetével a földet kereste, majd hirtelen felugrott, felhúzta a csizmáját, és az ajtó felé tartott az irányt. Fogalmam sem volt hogy kellene-e időt hagynom neki, vagy menjek-e utána. Kétségbeesett voltam, és szomorú. Halkan sóhajtottam majd hátradőltem a kanapén és a plafont kezdtem el vizslatni.
Csak nem támadják meg fényes nappal.
Miért támadnák meg?
Talán mert vannak ellenségeid?
És már neki is nem?
Zsúfolt a város csak nem lesz baja.
Jesszus ,verd már ki a fejedből egy pillanatra.
- Nem normális hogy mindig rajta gondolkozol ugye tudod? - hallottam meg egy hangot magam mögött. Azonnal felismertem kié, de még mindig dühös voltam. Mérges, és felháborodott.
- Mit akarsz Dominik? - kérdeztem anélkül hogy felnéztem volna. Meg kéne tisztelnem a figyelmemmel?
- Nem tudom mit kellene tennem hogy megbocsájts. Sajnálom, De a semmit fújtad fel, semmi baja amint látod. - mondta határozottan. Unottan a kezeimre pillantottam amik a hasamon pihentek majd sóhajtottam.
- Ezzel a "semmit fújtad fel" dumával, csak még jobban felidegesítesz. - mosolyodtam el szarkasztikusan.
- Miért nem tudsz egyszerűen megbocsájtani Daniel? - kérdezte lehuppanva a közelben lévő fotelba.
- Tudod Navarrese, az emberek mások. Kiismerhettél volna már ennyi idő miatt, és tudhatnád hogy mi fáj. Vannak amiket képtelenek vagyunk megbocsájtani. Emberfüggő. De nem is értem miért magyarázom ezt neked, tudnod kellene. - magyaráztam majd felkeltem, és az ajtó felé indultam.
- Hagyj neki egy kis időt. Az begyógyítja a sebeket. - mondta mielőtt kiléphettem volna a házból. Felhúztam egy szemöldökömet és megfordultam, mert szinte éreztem a hátamon a tekintetét.
- Ezt most ránk érted? Néha az idő sem elég Dominik- nevettem fel erőltetetten. - neki pedig segítség kell, ha tetszik ha nem. Amit vele tettek nem fogja az idő begyógyítani. - zártam le a témát majd elindultam. Nem akartam megkeresni Tincit. Tényleg szüksége volt egy kis időre, de nem azért hogy megbirkozzon ezzel, hanem hogy átgondolja a dolgait. Neki csak erre kellett az idő..