Egy olvasó véleménye - Kritikák, ajánlók, gondolatok

• Minden testek sorsa •

Író: Ambrose Parry ( dr Marisa Haetzman, Chris Bookmyre)

Cím: Minden testek sorsa (The Way of All Flesh, 2018)

Hossz: 430 oldal (már a második kötet is megjelent)

Fordította: Roehnelt Zsuzsanna Lilla

Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó (Arany pöttyös)

Zsáner (szerintem): történelmi fikció, krimi

Ajánlott korosztály (szerintem): 17-25

× A történet röviden ×

Edingburgh-ban járunk, a 19. század közepén. Will Ravent segédnek fogadja Dr Simpson, egy jó hírű orvos, de az azt megelőző éjjelen furcsa halált hal Evie, egy, a fiúhoz közel álló prostituált, és meg is támadják, amiért nem fizetett ki egy kölcsönkért összeget. Dr Simpsonnál találkozik az okos és művelt szobalánnyal, Sarah-val, aki hiszi, hogy többre hivatott, mint hogy egyszerű szolga legyen. Raven szüléseknél segédkezik, embereket gyógyít, feltűnik több gyanús figura és mintha szaporodnának az Evie-éhez hasonló, megmagyarázhatatlan halálesetek is... Raven és Sarah elhatározzák, hogy utánajárnak ennek, és hogy miben sántikál dr Beattie, aki váratlanul érdeklődni kezd Dr Simpson hajadon sógornője iránt.

× Cselekmény, karakterek, világ ×

Huh. Welcome back, emberek, egy rendesebb kritikával!

A Minden testek sorsa egy (gondolom) trilógiának készülő könyv, de nem tervezem folytatni, szóval csak az első részről fogok írni. Nem mondom, hogy nem érte meg elolvasni, de vannak nagyobb gondjai a könyvnek, amik felett nem tudok elnézni, és sajnos a mai árak mellett muszáj megfontolni, mely sorozatokat folytatom és melyikeket nem.

Amivel a legnagyobb problémám volt, az a történetvezetés. Ha egy regénynek úgy képzeljük el a dramaturgiáját, mint mondjuk egy szalagot, akkor rendes esetben valahogy úgy néz ki, hogy az elején lent van, a bonyodalomnál felugrik, majd visszamegy középre, a középponton fel, majd egy kicsit megint lesüllyed, a tetőpont előtt kicsit még lejjebb, majd a legmagasabbra kapaszkodik, és a végén szép fokozatosan lemegy. Ezzel szemben a Minden testek sorsa az elején egy kicsit felugrik, aztán középen stagnál a négyötödéig, aztán fent hullámzik, a szalag végét pedig valaki lenyisszantotta.

Az egész nyomozás, ami krimivé tenné a könyvet, az utolsó száz oldalba szorul. Előtte csak ide-oda mennek, Simpsont olykor hívják egy-egy szüléshez, és néha eszükbe jut Evie meg Rose. Az írók az elején jól felvázoltak egy érdekes alapkonfliktust, aztán hagyták a könyv túl nagy részében, mintha nagyon elcsúszott volna a középpont.

A nyomozás maga is hagy maga után némi kívánnivalót. Az erről szóló fejezetek minta egy sorozat epizódjai lettek volna: ott vannak valahol, röviden elmondják, miért, csinálnak valamit, akciójelenet, vége, következő, ebből öt-hat egymás után. Egy nyomozásnak egymásból következő dolgok láncolatának kellene lennie, nem annak, hogy száz oldallal ezelőtt már felvetettem ezt, de most úgy teszek, mint aki csak most jön rá, igaz, az olvasó már fogja a fejét, hogy hogy lehetek ilyen hülye – mindegy, most még egyszer gondolkodok rajta, meggyanúsítok valakit, hogy a következő fejezetben más legyen a tettes. Több szálon lejátszódott ez a forgatókönyv – az Evie-Rose esetét illetően, azon, hogy ki lehet Madam Anchou (?) és a férfi társa, hogy ki is Beattie valójában –, és egy idő után meglehetősen untam. Nyilvánvaló volt a nagy rejtély megoldása a végén kábé a közepétől. Az információmorzsák nem állnak össze egy nagy egésszé, hanem csak hozzátesznek tulajdonképpen lényegtelen dolgokat ahhoz, amit már tudunk. Egy teljes fejezet arról szól, hogy belopóznak a patikába, hogy kilessék, ki vett kloroformot, aztán akciójelenet satöbbi, de tulajdonképpen ez az infó nem is játszik olyan nagy szerepet a valódi tettes felderítésében. Nincs meg az az „ahha!"-pillanat, amikor az olvasó elégedetten csettint, hogy már megsejtette előtte, vagy bosszankodik, hogy nem, hanem csak várjuk, hogy az öt ugyanolyan középkorú férfiből most éppen melyiket választják gyanúsítottnak.