A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Bízz magadban! - Jelen

Vannak olyan napok, amikor olyan érzésem van, mintha Airam királyné pusztán játszadozna velünk. És ettől még a szokásosnál is jobban gyűlölöm.

Már két nap eltelt, mióta megpróbáltam helyrehozni a felsülésem, és azóta nem történt semmi. A hanyagolás bizonytalan hangulata úgy telepszik a szobára, mint a köd a tájra, ami alattomosan elfedi a vándor elől a járandó utat. Nemcsak engem zavar, hanem mindenki mást is. Heten ülünk az ágyakon, én magamban, a többiek inkább párosával. Megérkezésem óta még egyikükkel sem alakítottam ki olyan kapcsolatot, hogy hozzá akarjak csapódni, de nincs is szükségem rá, én egyedül is elviselem a csapást. Amúgy sem barátkozni jöttem ide.

A feszültség oka pedig nem pusztán a királyné hiánya, sokkal inkább az, hogy hat figyelő szempár felügyeli a szabályainak a betartását. Amikhez még hat lepcses száj is tartozik.

Sok szabálynak kell megfelelnünk, ha továbbra is élvezni akarjuk a kegyeit, és ebből a verekedés tiltása a könnyebbek közé tartozik, bár néha még mindig megütném valamelyik vetélytársam. De az, hogy ő lehet nekünk az egyetlen, rosszabb, főleg, mikor így mellőz minket. Nem könnyíthetünk magunkon, és nem kereshetünk senki más sem, ami kész kín azok után, hogy ahhoz vagyok hozzászokva, hogy napi szinten élvezhetem a társaságát.

– Én ezt nem bírom tovább! – fakad ki Clobas, és felpattan. Mint egy sírból előmászó szellem, fehér haja csak úgy röpköd az arca körül a hirtelen mozdulattól. Mindenki rá emeli a tekintetét, mintha titkon azért fohászkodnának, hogy a színtelen hullajelölt majd valami világmegváltó ötlettel fog előállni az unalom elűzésére, de a következő szavai gyökerestül tépik ki a reményt. – Csinálnunk kell valamit, mielőtt megőrülünk.

Clobas csapdába zárt vadállatként köröz az ágyak között, kettő-kettő két szemben levő falnál, egy pedig az ablak alatt. Mellettük a szobában nincs is igazán hely másnak a szekrényen kívül, amiben mind a hetünk összes földi ingósága kényelmesen elfér. Főleg úgy, hogy az enyémeket a minap összetörtem.

Clobas megpördül a tengelye körül, és a másik irányba is tesz egy kört, én pedig végleg feladom, hogy valami értelmes javaslatra várjak tőle.

– Kösz, most kihagyom – állok fel, és az ajtóhoz indulok.

– Ó, az új üdvöske nem ereszkedik le a pórnép köreibe – jajdul fel Clobas cseppet sem csalódottan. Közben még az ajkait is úgy biggyeszti le, mint egy csalódott gyerek, de a halvány szemekben maró gúny csillog.

– Nem új, hanem örök – javítom ki magabiztosan mosolyogva. Nem fogom hagyni, hogy még egyszer kibillentsék az önbizalmam.

– Ugyan! – legyint Natoz, a vigyorából ítélve újra nyeregben érzi magát. Csak várja ki a végét... – Lehet, hogy én vagyok a legöregebb, de én vagyok itt legrégebb óta. Rengeteg magabiztos suhancot láttam már, akik eleinte érdekes játékszerek, majd elég egy-két hét, és Airam máris megunja őket. De majd odavetek neked egy-két garast az utcán.

– Ne félj, erre nem lesz szükség – hervad le a mosoly az arcomról. Most még az sem segít, ahogy elképzelem, hogy kilököm az ablakon, vagy az oldalamhoz szíjazott késsel felnyitom a torkát. Bármiről is fantáziálok, az valahogy mindig ugyanoda lyukad ki, és az nem az erőszak. – Csináljatok, amit akartok, csak engem hagyjatok ki! – lépem át a küszöböt. Hallom, hogy megindul mögöttem a sutyorgás, de nem foglalkozok vele.

A két nappal ezelőtti útvonalam teszem meg megint, a királyné lakrészéig. Út közben most belefutok pár emberbe: hagyományos, fekete-fehér ruhát és főkötőt viselő cselédek porolják a festmények arany kereteit vagy pucolják az ablakokat a Világos teremben, a tisztítószer és a felszálló por piszkálja az orromat, ahogy elhaladok mellettük. Mindenki sürgölődik, teszi a dolgát, egyedül mi vagyunk azok, akik értelmetlenül múlatjuk az időt, mint a sarokba dobott, elfeledett játékszerek.