A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Menekülj! - Jelen 1.

A Világos terem nehéz ajtajának dörrenése mögöttem végleg elvág a vendégsereg egyre növekvő fejetlenségétől, a sírás és kiáltozás zajától, az eddigi életemtől. Az egész kicsit álomszerű, talán éppen attól, hogy túl szép, hogy igaz legyen, vagy csak az ébreszti bennem ezt a képzetet, hogy a vastag fán át minden olyan távoli és homályos, mint mikor ébredés után próbálja az ember felidézni az álmát, de az kicsúszik az ujjai közül. A király halott, Airam sosem fogja tudni feldolgozni a szerelme fájdalmas elvesztését, minden pontosan úgy történt, ahogyan azt elterveztem.

Ha minden ilyen tökéletesen alakul, mégis, miért ilyen nehezek a lépteim? Miért kapkodom fürgén a levegőt abban a reményben, hogy talán majd megcsap az ismerős dohányillat, és nem fordítottam hátat annak is végleg? Hegyezem a fülem, hátha a mély tónusú hang kiválik a tömegből, és egyre közelebbről, egyre hangosabbról zeng...

Megtorpanok, ahogy a remény vágyat keltő hangjaitól fűtve hátrafordítom a fejem, de a Világos terem ajtaja éppen olyan zárt, mint eddig, a folyosó továbbra is néptelen.

Nagy levegőt veszek, és a homlokomra csapva próbálom visszaterelni a gondolataim a tervem végső szakaszához. Ráérős léptekkel vágok át a hárem folyosóján, hogy ha bárki észrevesz, akkor ne egy menekülő embert lásson, nem mintha lenne bárki is, akit ilyen ostobasággal kéne becsapnom. A hárem szobájának is csukva van az ajtaja, így zavartalanul sétálhatok el előtte.

Gond nélkül elérem a külső lépcsőhöz vezető ajtót, amin kívül elrejtettem a legutóbb eltulajdonított kabátot, hogy ilyenekkel már ne kelljen foglalkoznom, amikor épp sietősen távozok. Hát, mitagadás, ennél sietősebb és örömtelibb távozásra számítottam.

Már a kilincsen a kezem, úgy szorítom az ép ujjaimmal a hideg fémet, mintha csak az lenne a célom, hogy a másik kezem is használhatatlanná tegyem. Egy gondolat akkor sem hagy nyugodni, illetve egy személynek a gondolata, és a Pokolba is, csak egy szívdobbanásnyi időt vesz el, hogy még egyszer megforduljak, nem ezen fog múlni az életem vagy a menekülésem sikere.

Ennyit a tervem tökéletes alakulásáról: a folyosón keskeny vércsík húzódik végig, mindennél ékesebben kiáltva a világba az én csodálatos egérutam. Csak idő kérdése, mikor lesz valakinek annyi esze, hogy a király siratása helyett a tettes nyomába eredjen...

Kapkodó mozdulatokkal bújok a kabátba, össze se húzom a mellkasomon, ahogy istenkáromlásokat mormolva bevágom az ajtót magam mögött, pedig így aztán semmit sem véd a hideg széltől, ami csak lefelé vágtázásom közben köpenyként játszik a kabát amúgy sem túl vastag anyagával. Ez alkalommal már ügyesebben sikerül levetnem magam a kertbe, alig érzem meg a landolást. Bár lehet, csak túl tompa vagyok már a sokktól, hogy olyan apróságokon mélázzak, mekkora zúzódást találok majd másnap reggel a lábamon, ha egyáltalán megérem a következő napot.

A kapuban posztoló őrök miatt remegve fogom olyan tempóra a lábaim, ami még nem követi a szívem rohanó ritmusát, pedig a józan eszem azt harsogja a fejembe, hogy ne játsszam túl, egy ilyen nagyszabású estély alatt melyik szolga ne sietne, ha a neki kiadott parancsot akarja teljesíteni? Mégis nagyot nyelve biccentek nekik, de figyelemre sem méltatnak, vagyis idáig még biztosan nem jutott el a bent történtek híre.

A kezem visszahúzom a kabát ujjába, hátha így véget vethetek a magam után húzott ösvénynek. Ahogy az erdőhöz vezető legrövidebb utat választom, kezd az izgalmam eddig erősnek bizonyuló pajzsán lassanként mégis áttörni a tél. Végre figyelmet fordítok rá, hogy tényleg begomboljam a kabátot, a csuklyát a fejemre húzom, de az elveszett melegséget sokkal nehezebb az ép kezembe lehelve megtalálni, mintha már indulástól kezdve ügyeltem volna rá, hogy megtartsam.