A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Ígérd meg! - Jelen 2.

– Mi tartott ilyen sokáig? – morog az orra alatt, valahogy mégis megkönnyebbülést cseng ki a bosszúság mögül. Vagy már a képzeletem csalja meg úgy az érzékeim, hogy azt halljam, amit akarok. Nagy levegőt veszek, de ahelyett, hogy kitisztulna a fejem, csak megtölti a tüdőm a dohány ismerős illata.

– Dolgom volt. Vagy talán kinézed belőlem, hogy megváratnálak? – billentem oldalra a fejem, és megkísérlem leutánozni azt a bosszantó vigyorát. Kaphatok ebből annyit, hogy utána életem hátralevő részében képes legyek kibírni nélküle? Hiszen még ez a pár nap is Pokoli volt...

Viszont ahogy meghallom a léptek koppanásait a folyosón, egy pillanat alatt elillan a sok haszontalan gondolat. Belököm Rodnast a szobájába, utána lépek, és gyorsan becsapom magam mögött az ajtót, a dörrenés újra és újra ott visszhangzik a fülemben, mire rájövök, hogy csak a pulzusom dobol ütemesen a koponyámban.

– A király embereinek jobb dolguk sincs, mint szaglászni – hallom Rodnas bosszankodó hangját egyre távolabbról, de ahogy felé fordulok, csak letelepedett az íróasztal előtti székre. Olyan kihívóan méreget, hogy kizárt, hogy más járjon a gondolatai közt, mint amit a távozása előtt tettem. Kezdeményeztem, de akkor akartam valamit.

Most is akarok... de ahhoz előbb biztos akarok lenni benne, hogy én is élvezni fogom.

Elé állok, és lágyan végigsimítok az ujjbegyeimmel azon a bosszantó mosolyon.

– Szaglásszanak, ha akarnak. Így sem tudtak megakadályozni abban, hogy idejöjjek kifejezni a hálámat, még ha méltatlannak is tartod a késlekedésem – engedem le a kezem, de Rodnas elkapja a csuklóm.

– Alig várom...

Kinyitom a szám, már a nyelvemen a kérdés, hogy hogyan csinálta, de mégsem érdekel, igazán. Esema legalább két napig nem fog felbukkanni, utána pedig akár ő, akár más már hiába fog keresni.

– Gondolom, ennyi távolmaradás alatt bőven volt időd átgondolni, miféle hálára gondoltál – hajolok közelebb, amitől kiszélesedik a vigyora.

Most mást akarok, nem magyarázatokat, nem szócséplést, és nem vagyok egyedül vele, mert a hajamba markolva végül ő teszi semmissé az ajkaink közti távolságot.

Még mindig szúr a csókja, de már ez is csak olyan, mint a gyűlöletes idegen, akivel elástuk a csatabárdot, és pusztán ez utálkozó pillantásra méltatjuk egymást, ha szembetalálkozunk az utcán. És valahogy ettől lesz teljes az élmény, nem csak mézízű vigyorától, nem csak az illatától, ami lassan inkább lesz az övé, mint bárki másé. Amint szétnyitja az ajkait, és megízlelhetem a nyelvére lerakódott dohány aromáját, felforrósodik az egész testem.

A Pokolba is, hiányzott. Kell nekem. Inkább jó leszek, csak ne kelljen lemondanom róla.

Az ölébe roskadok, és a vállában megkapaszkodva simulok hozzá, hogy a saját mellkasomon érezzem a lélegzetének hullámzását, a fejem oldalra fordítom, hogy a lehető legmélyebben fedezhessem fel magamnak a száját.

Amit persze már nem bír elviselni. Hiszen ki más irányíthatna, ha nem ő? A hajamba markolva próbálna közelebb húzni, az erőszakos mozdulattól összekoccannak a fogaink, de a kellemetlenség nem tart sokáig, mert az ujjai nem találnak elég kapaszkodót a rövid tincsekben. Nem bírom megállni, hogy az ajkai közé ne kuncogjak, amivel viszont átlépek egy határt.

Olyan hirtelen áll fel, hogy a földre zuhanok az öléből. Drága, puha szőnyeg ide vagy oda, ez akkor is kellemetlen. Fájdalmas sziszegéssel próbálnék felkelni, az elhatározással, hogy ezt vissza fogja kapni tőlem, talán cserébe az ablakon lököm ki, de a talpa a mellkasomra nehezedik, és visszanyom a földre.