A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Éld az életed! - Múlt

– És mi lesz most? – kérdeztem, ahogy meghallottam, hogy Esema belépett a szobába. A hangom reszelős volt, rá sem ismertem. Valami kis késztetés megmozdult bennem, hogy megköszörüljem a torkom, és kimondjam újra a szavakat, hogy biztos lehessek benne, én szólaltam meg, viszont nem volt erőm ilyen butaságokra. Valójában még az is túl megterhelőnek tűnt, hogy felemeljem a fejem a takaróról, de ahogy a Madame halkan, gyengén felköhögött, bármit megtettem volna, fejen is állok, ha az segít rajta.

Óvatosan a háta mögé csúsztattam a karom, és megemeltem a felsőtestét, nehogy félrenyeljen, ahogy kicserepesedett ajkaihoz emelve a poharat megkíséreltem egy kevés vizet belé diktálni. Még ebben is kudarcot vallottam, a folyadék nagy része egyszerűen kicsorgott a szájából, és a hálóingén landolt. Visszafektettem, és mielőtt újra beburkoltam volna a vastag takaróba, felitattam a ruhájáról a vizet, nehogy még jobban megfázzon.

– Minden rendben lesz – sóhajtotta Esema, de az ő hangjából sem sok meggyőződés csengett ki.

Végtére is senki nem lett volna képes meggyőzően beszélni a helyében. A Madame zihálva vette a levegőt, és akkor már két napja, hogy a köhögésen kívül egyetlen hang sem hagyta el a torkát. Napok kérdése volt csupán, hogy elfogyjon az étel. A lányok nem a Rózsában árulták a bájaikat, hanem kint az éjszakában, és amit kerestek, azt eldugták és eltitkolták, így nem is volt miből feltölteni a kamrát.

Mégsem akartam hangosan is kimondani, hogy semmi sem lesz rendben. Épp elég volt, hogy én menthetetlennek láttam a helyzetünket.

Inkább kivettem a hideg vízzel teli vödörből a megviselt rongydarabot, darabos mozdulatokkal kicsavartam belőle a felesleges nedvességet, kiéltem benne minden felgyülemlett frusztrációm. Miért nem tudok segíteni rajta? Miért nem elég az én erőm ahhoz, hogy visszahozza a rendet a Rózsába? A rongy reccsent egyet az ujjaim alatt, ahogy újabb szakadás kezdett végigfutni az évek alatt elgyengült anyagon, így inkább nem próbáltam még több vizet kinyerni belőle. Letöröltem a Madame homlokán gyöngyöző izzadtságot, és ott hagytam a ruhát, hátha segít a lázán. A bőre olyan forró volt, mint egy kemence, amitől még engem is ellepett a hideg veríték.

– Van hova menned? – kérdezte Esema, mire meglepetten fordultam hátra. A szemei vörösek voltak, nem tudtam eldönteni, hogy a sírástól vagy a kialvatlanságtól, esetleg mindkettőtől. De az arca kemény volt, szép vonásai nem árulkodtak egy cseppnyi szomorúságról sem. Inkább eltökéltnek tűnt, látszódott az állkapcsa megfeszüléséből, ahogy összeszorította a fogait, kezei ökölbe szorulva remegtek az oldala mellett. Ő is hálóruhát viselt, egyszerű, vékony, formátlan anyagot, de az ő fiatal alakján még ez is tökéletesen állt.

Valójában az évek csak előnyére váltak. Vonzóbb nő lett belőle, mint amilyen lány volt, pedig a lépcső tetején, fekete ruhájában már akkor is lélegzetelállító volt. Az a fajta szépség, aki képes volt elfeledtetni a férfiakkal, hogy éppen széthullani készült az életük.

– Hogy érted?

– Ha vége a Rózsának, van hova menned?

– Nincs – fordítottam el róla a tekintetem. Az ágyra fektettem a fejem, a Madame takarójára, a keze mellé, és kicsit abban reménykedvem, a karmos kezek majd megérzik, hogy szükségem van rájuk, felemelkednek, és megsimogatják a hajam. Viszont a fantáziám határain kívül éppen olyan mozdulatlanok maradtak, mint az elmúlt napokban. – Ha a Rózsának vége, én is vele veszek.

Ez igaz is volt. Ahogy a Madame testét elemésztette a kór, éppen úgy rágta az én lelkem is. Minél rosszabbul lett, én is annál kevesebbet aludtam az aggodalomtól, annál kevesebb ételt fogadott be a gyomrom, így én is egyre csak gyengültem. És biztos voltam benne, hogy amint a Madame szíve egy utolsót dobban, ott az én életem is megszakad.