A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Engedd el! - Jelen 1.

– Bocsáss meg nekem – hajtom meg magam, és büszkeség önt el, amiért még egy kis remegést is sikerül a hangomba csempésznem. –, de nem mehetek veled.

A beálló csendben a szél felénk sodorja az istállóból a trágya bűzét. Meglehetősen kellemetlen, ha az ember szólásra nyitja a száját, még az ízét is érzi, talán ezért nyúlik hosszúra a némaság. Viszont ahogy felegyenesedek a meghajlásból, elég nyilvánvaló, mi töltené ki a csendet normális körülmények között. A szolga fancsali képéből ítélve nagyon kell erőlködnie, hogy visszanyelje a káromkodásait, én pedig az ezen való kacagásomat próbálom a torkomban tartani a trágyaszagú csendben.

– Airam úrnőm ragaszkodik hozzá, hogy mihamarabb láthasson – ismétli meg ugyanazt még egyszer a középkorú szolga. Színpadiasan felsóhajtok, de ahogy a hányingerkeltő szag megtelepszik a gyomromban, rögtön meg is bánom. Még csak a szél sem fúj, hogy friss levegőt hozzon.

– Tudom, hogy ragaszkodik hozzá. De a minap megbántottam – sütöm le mintegy bűntudatosan a tekintetem. Még a hajamba is beletúrok, és szórakozottan babrálok a szürke tincsekkel, hogy emlékeztessem a szolgát a származásomra. Ha azt hiszi, hogy még egy bölcs domin is hibázik, talán hajlandóbb lesz szimpatizálni velem. – Abban reménykedek, hogy Felsége nem túl haragtartó. És mire elé kerülök... addigra megenyhül.

A szolga megvetően horkant, mire elképzelem, hogy megfojtom a cselédek egyszerű fehér ingének és sötét mellényének gallérja alól előbukkanó fekete szalaggal. Magam előtt látom, ahogy a fekete anyag a nyaka puha bőrébe vág, ő pedig kapálózik, de én akkor is csak szorosabbra és szorosabbra húzom a hatalmi jelképet a torkán, míg küzdése átfordul rángatózásba, majd a végleges ernyedtségbe.

Minél sötétebb a szalagja valakinek, annál magasabb a rangja, vagyis ő a fekete, gondosan megkötött masnival valószínűleg valami fő talpnyaló. Attól ugyanolyan senki, mint bármelyik szolga, de a szemétdomb királyának érezheti magát. Az ilyen önérzetes emberekkel nem fog bejönni ugyanaz, mint a többi fehér szalagossal.

Mosolyogva a zsebembe nyúlok, és előhúzok egy ezüstöt. Úgy tartom, hogy ő is jól láthassa, aztán a levegőbe pöccintem. Elégedetten figyelem, ahogy a középkorú szolga követi a tekintetével, amíg az érme a levegőben pörög, nekem ellenben oda sem kell pillantanom, mégis ismét a kezemben landol. A fém köré fonom az ujjaim, hogy eltűnjön a tekintete elől, mire ismét megtisztel azzal, hogy a szemembe néz.

– Igazán nem lennék hálátlan, ha azt mondanád neki, nem találtál meg – ütök meg közvetlenebb hangnemet, mire a pénztől megbűvölten közelebb lép hozzám. Lehet, hogy nagy embernek képzeli magát, de egy ezüst még neki is egy kisebb vagyon. Valójában elég szánalmas. Egész nap olyan tárgyak közt mozog, amik több aranyat érnek, mint amennyit el tud képzelni, de a fekete szalag arról árulkodik, hogy túl becsületes a lopáshoz, ahhoz pedig túl ostoba, hogy azt firtassa, én honnan juthattam hozzá ekkora vagyonhoz.

– Talán Airam úrnőm egészségének is jót tenne, ha előbb lenne alkalma megnyugodni – motyogja, és bár nem folytatja, egyértelmű, mire gondol. Nyugodjon meg az úrnője, mielőtt újra táncolni kezdenék az idegein. Én szelem át a köztünk levő maradék egy lépésnyi távolságot, és a markába nyomom az ezüstöt, köré fonom az ujjait, és megszorítom a munkában megráncosodott, megkeményedett kezeit, annak ellenére, hogy visszataszítóak. Az én kezeim soha nem lesznek ilyenek.

– Örülök, hogy egyetértünk.

Még egyszer feldobom a rézpénzt. Figyelem, ahogy sebes pörgése közben rezesen csillogó napkorongnak tűnik a szürkületben, majd elkapom, és rácsapom a bal kézfejemre. Már egészen felmelegedett az egész napos fej vagy írás játszadozásomtól; langyos, mint a tenyerem, amiért folyton szorongatom. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és döntök, hogy ez alkalommal az írás mellett teszem le a voksom, majd belesek a tenyerem alá.