A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Múld felül! - Jelen 2.

Már az első kakasszó előtt ébren fekszem az ágyban, és csak bámulom az egyre világosodó plafont. Egy pók szövögeti békésen a hálóját a mennyezet sarkában, és kezdem azt gondolni, az élet is hasonló bonyolultságú gonosz csapdát szőtt nekem. Legalábbis ahogy próbálok agyalni, kezdek rájönni, hogy ha egy kérdésemre netalántán megtalálnám a választ, az csak még több kérdés útvesztőjébe vezetne. Pedig azokból aztán akad bőven. Kezdve azzal, hogy Rodnas miért nem velünk töltötte az éjszakát.

A betegeskedésnek legalább azt az aprócska örömét felfedeztem, hogy nem kell részt vennem az esti, ágyakért folyó harcokban, hiszen az egész napos fekvés után biztosítva volt a helyem. És már előre vigyorogtam, mikor Abash megérkezett, és levetette magát az utolsó fekhelyre, hogy a vénség vajon hogyan is fog a földön aludni, nem nyomorodik-e bele, hiszen Rodnas korában már sosem lehet tudni, egy kényelmetlen alvás becsípődő derékkal vagy még kellemetlenebb következménnyel jár-e. Az éjszaka nagy részében ébren várakoztam, hogy tanúja lehessek Rodnas szembesülésének, de ahogy megszólal a kakas, az éles rikoltás eloszlatja minden reményem.

Nem könnyíti meg a dolgom. Pedig azt terveztem, hogy már az ébredése pillanatától követem, észrevétlen árnyékként tapadok hozzá egész nap, és biztos voltam benne, hogy így elegendő lesz egy hét is, hogy kiderítsem valami sötét titkát, ami elég lehet Airam meggyőzéséhez: ennek a vénségnek nincs helye az ő legbelsőbb köreiben.

Így viszont újabb rejtélyt kaptam csak, újabb felderítendő kérdést: mégis, miben olyan különleges Rodnas, hogy másik szobát érdemeljen? Ezzel ráadásul elvesztegetve az időm az utána való kutatásra.

Nem mintha lenne más választásom. A kakas második szólamának kíséretére nyögve kimászok az ágyból, felhúzom a csizmám, és hangtalanul az alvó hárem többi tagjára csukom az ajtót.

Lassan, megfontoltan veszem a lépcsőfokokat lefelé, csodával határos életben maradásom után semmi kedvem egy rossz mozdulatba belehalni. Még a szolgák serege is csak ébredezik a korai időpontban, így legalább nem kell azzal foglalkoznom, mégis hányan néznek bolondnak, miközben a fölszinti csodás hallból a cselédajtón át belépek a palota sokkal szerényebb és praktikusabb részébe. Már az első napjaimon felfedeztem, merre van a konyha, így nem okoz gondot megtalálni.

Nem mintha úgy kellett volna vasvillával böködni, hogy felderítsem a palotának ezen részét is. A gazdagság valamiért maga után vonja azt is, hogy a tehetős réteg lakrésze a palotában mindig lakatlannak tűnik: az életük minden köznapi nyomát azonnal eltünteti az utánuk kajtató szolgasereg. A ruhák mindig rendben a szekrényben, mintha sosem hordanák őket, az ágy mindig bevetve, mintha sosem aludnának benne, rend és tisztaság fogadja az embert minden alkalommal. Talán ezért van szükségük azokra a borzalmas, impozáns festményekre, hogy valami mégis maradjon utánuk.

Az életnek azok a nyomai, amik a cselédszárnyakban megtalálhatók, sokkal közelebb állnak hozzám: a foltok a padlón, a sérülések a tapétán éppen olyan számomra ismeretlen nyelvű történeteket takarnak, mint a Madame szobája előtti, tis írással díszített folyosó. Végigsimítok egy apró vérpöttyön, ami egészen beleolvad a tapéta meleg barna színébe, de a falak nem mesélnek, a vörös folt csak égető kíváncsiságot hagy maga után, ahogy belépek a konyha ajtaján.

A testes, középkorú szakácsné és még néhány fehérszalagos segítője máris azon ügyködnek, hogy legyen mit reggeli gyanánt az asztalra tenni, de van annyi dolguk, hogy az én lábatlankodásommal egyikük sem törődik. Én meg csak a mozgó akadályok között lavírozva elcsenek egy almát a kamrából meg egy elöl felejtett kanalat az egyik pultról, majd lovagiasan távozok is, hogy a konyhakertre nyíló kijárat mellett verjek tanyát az ajtón kívül, kényelmesen a hűvös fűben ücsörögve.