A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Múld felül! - Jelen 1.

Airam királyné új kegyeltje úgy mosolyog rám, mintha születésünk óta legjobb barátok lennénk, bár gyanítom, hogy az elsőre közvetlennek tűnő reakciója oka sokkal inkább abban rejlik, hogy rögtön el is találtam érkezése okát. Pedig felépülésem után első dolgom lett volna megünnepelni Natoz hiányát, de ezek szerint a királyné nem húzta az időt az utánpótlás keresésére. Mondjuk, nem hinném, hogy ez a vénség túl komoly vetélytársat jelentene.

Leplezetlenül végigmérem, mert a mosolya látványától még a fájdalmasan üres gyomrom is kezd felfordulni. Mi tagadás, a korához képest jó formában van, a legtöbben ilyen idősen már sörhasat növesztenek, a tokájukkal inkább tűnnek disznónak, mint embernek, Rodnas viszont megőrizte férfias formáját. Még az öltözetén át is látszik, hogy izmos a felépítése, ez viszont nem ellensúlyozza eléggé a ráncokat az arcán, az ősz tincseit. Azért azt mégsem állítanám, hogy így sokkal többet nyújtana a látványa, mint amikor csak egy homályos, színes pacát láttam belőle. Kapott arcvonásokat és részleteket, ahogy kitisztult a látásom, de semmi különleges, az a fajta negyvenes éveiben járó lúdi férfi, akivel bármelyik városban összefuthat az ember.

– És én még azt hittem, a királyné egy vénséget küldött el, ehelyett inkább keresett egy igazi Matuzsálemet – vigyorgok rá gonoszul. Na, megrezdül végre az a barátságos mosoly az arcán? A várakozásom ellenére csak még szélesebb lesz, és ahogy elővillannak a fogai is, valamiért az az érzésem támad, mintha én lennék a préda ebben a szópárbajban.

– Úgy látszik, az idők során megfakult az a híres bölcsesség. De engedd meg, hogy elmagyarázzam – beszél atyai türelemmel, mintha egy gyereknek próbálna elmagyarázni valami egyértelműt. A hanghordozásától és lenéző tekintetétől forr a vérem, és akaratlanul is arra gondolok, hogy ha most megölném, senki sem hinné, hogy én voltam, hisz harmatgyenge vagyok a betegség után. Még azt is mondhatnám, hogy végignéztem, ahogy valaki leszúrja, de sajnos nem volt elég erőm közbeavatkozni... és itt a kés a párnám alatt. Csak egy mozdulatba kerülne átvágni a torkát, aztán felhasíthatnám az arcát, ejtenék egy vágást a szája sarkától egészen a füléig, hogy örökre az ábrázatára fagyjon az a bosszantó mosolya. – Vannak olyan dolgok, amiket a nagyfiúk sokkal jobban tudnak, mint az olyanok, akik alig nőttek ki a pelenkából – világosít fel, és megpaskolja a fejem, mint valami állatnak. Itt még a fantáziálás sem elég, hogy elnyomjam a torkomból feltörő állatias morgást. Nem lenne szemtanú. Csak egy vágás...

Viszont még gyenge vagyok a betegség után, esélyem sem lenne megvalósítani, amit kitaláltam, ami sokat ront a fantázia értékén. Egy mosolyra azért mégis futja belőle.

– Igaz, a technika, amit hosszú évtizedek alatt sajátít el az ember, biztos fontos. De lényegtelen, ha a test már nem bírja a megterhelést, mert már megtört az idő súlya alatt.

– A test túlterheléséről beszélsz, miközben ki sem bírsz kelni az ágyból? – kérdezi, és a vigyora majd körbeéri a fejét. Odaadja végre a levest, én pedig elveszem, mégsem kezdek enni. Még küzdök azzal a daccal, hogy inkább halok éhen, mint hogy ilyen embertől alamizsnát fogadjak el, és ettől azt hihesse, behódoltam neki. Így csak a kezem melengetem a forró kerámiát markolászva, miközben a bajusz árnyékában megbúvó mosolyt figyelem, és azt találgatom, mennyire lehet őszinte egyáltalán.

Ahogy Rodnas felismeri, hogy nem is fogok a kanál után nyúlni, felsóhajt, és leveti magát mellém az ágyra. Végig szemmel tartom a mozdulatait, mert fő az óvatosság, és úgy sejtem, a vén róka egyáltalán nem olyan ártalmatlan, mint Leinad, bármennyire is imád mosolyogni. Főleg magamból kiindulva tudom, hogy egy mosoly nem jelent semmit. Viszont ahogy átkarolja a vállam, és kibámul az ablakon, a szakálla jobban elfedi profilból, milyen kifejezést ölt magára. Még így is szinte biztos vagyok benne, hogy elkomolyodott.