A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Éld az életed! - Jelen

A tűz martalékaként maradt hamu elégedett macskaként gömbölyödik a kandalló közepén. Ha nagyon koncentrálok, még szénként csillogó szemét és lompos pernyefarkát is el tudom különíteni. Minél tovább nézem, annál valóságosabbnak tűnik, már csak azért is, mert nem mozdul, ami ebben a korai órában egészen normálisnak mondható.

Ellentétben Rodnassal, aki máris az utolsó simításokat végzi az öltözetén. Csak heverek a földön, egyedül a tekintetemmel követem mindent mozdulatát. Közben azon jár a fejem, hány embert is láttam már életem során ruhák nélkül, és mennyire nem különbözik tőlük, annak ellenére, hogy ő nemes. Ha nem lenne az aranyszállal szegett ingujj, a legfinomabb anyagból készült ing, a meleg prémgallér a kabátján, akkor akár ő is feküdhetne valaki más szobájának a padlóján. És megtiszteltetésnek érezné, amiért itt legalább van szőnyeg.

Megfordul a fejemben, hogy megszólalok, vagy legalább látványosan nyújtózkodok, hogy rám figyeljen, aztán mégis lebeszélem magam róla, mert nem tudom eldönteni, hogy szándékosan hagy figyelmen kívül, vagy komolyan ennyire nem érdekli a szobája padlóján heverő fiú. Talán egészen mindennapos látvány ez itt.

A hajnali derengést lassacskán a napkelte világossága váltja fel, és ahogy a kakas is megszólal valahol a távolban, Rodnas már az ajtóban áll teljesen felöltözve, indulásra készen, mégis idétlenül toporog egy helyben. Csak akkor értem meg a miértjét, ahogy észreveszem, hogy a szobája kulcsát forgatja megfontoltan az ujjai közt.

Mindig bezárta az ajtaját. Ha nem volt itt, még egyszer sem sikerült bejutnom ide. De ha képes rám zárni a szobáját, azt nagyon meg fogja keserülni...

Annyira viszont nem lehet ostoba, hogy ezzel ne legyen tisztában. Egy zárt szobában hagyni engem a titkaival... ennyire még egy lúdi sem lehet gyengeelméjű.

Már várom, hogy végre felém nézzen, és azt találgatom, hogyan fog üdvözölni. Talán ahogy észreveszi, hogy ébren vagyok, a bajsza alatt azzal a taszító, felsőbbséges mosollyal fog jó reggelt kívánni. Talán csak kifejezéstelen arccal rám dörren, hogy menjek innen, és addig kell szájalnom vele, míg szemtelenségemmel ki nem érdemlem azt a mosolyt. Miután tegnap tisztáztuk az erőviszonyokat, valahogy kételkedek benne, hogy lenne olyan végkifejlet, amiben én távozok vigyorogva, és ő morog istenkáromlásokat az orra alatt.

Rodnas hátrál egy lépést, én pedig várakozón feszülök meg, de csak az íróasztalra dobja a kulcsot, aztán további hezitálás nélkül lenyomja a kilincset.

Nem érdekel, hogy csak tesztel-e vagy sem, amint halkan a helyére kattan az ajtó nyelve, már talpon is vagyok, és mielőtt visszajöhetne, hogy meggondolta magát, és visszakérje a kulcsot, már a markomban is szorongatom. Még érezni rajta a keze melegét. Ettől eszembe jutnak az előző esti forró érintései, és inkább gyorsan zsebre vágom a kulcsot, mielőtt még jobban összezavarodnék.

Meg kell szabadulnom ettől az ostoba függőségtől!

Nyújtózkodok, míg a tagjaimba nyomuló friss vértől nem sikerül elhessegetni azt az érzést, hogy még túl korán van megmozdulni, és akár Rodnas ágyában is folytathatnám a pihenést. Viszont az még nem kifogás az időm elvesztegetésére, hogy Airam nincs a kúriában. Ha mást nem, hát megtehetem az előkészületeket az utazásra. Hiszen a király nem fogja csak úgy megmerélnyelni magát a fővárosban.

Előbb viszont kihasználom, hogy itt lehetek.

Levetem magam az íróasztal előtti kecskelábú székre, és kisimítom az azóta is ott heverő üzenetet Retsentől. Végigfuttatom az ujjaim a betűk kacskaringós rajzán, mintha legalább a kezemnek esélye volna megérteni a benne álló szavak titkát. Egészen biztos több van ott, mint amit Rodnas elárult nekem. Az alján királykék pecsét díszeleg, belőle két keskeny arany fonál fut ki a viaszba dermedve, pedig nem is láttam, hogy Retsennek lenne pecsétgyűrűje, amivel a kissé elkent, dülledt szemű bagoly formáját adhatta a pecsétnek.