A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Egyetlen kérdés

– Tudtad, hogy minden élet esszenciája megfogalmazható egyetlen kérdésben? – merengek el, és a karomat dörzsölve próbálok egy kis meleget kelteni lassan érzéketlenségbe váltó tagjaimban.

– És feljogosítva érezted magad, hogy ezt elvedd valakitől? – fakad ki, szavai dühös párafellege élesebben csapódik a mellkasomnak a leghegyesebb domin pengénél. De nem akarom, hogy ezt lássa rajtam.

– Nem ő volt az első ember, akit megöltem – rántom meg a vállam közönyösen, a mozdulat belevész a lovas kocsi folytonos zötykölődésébe. A dobogás ritmusa arról árulkodik, hogy lassan vonszoljuk magunkat előre, de a hintó párás ablakán kinézve nem látok semmit, amihez viszonyítani tudnám a mozgásunkat: csak a végtelen hótenger előtt rángatja kegyetlenül a hópelyheket a szél.

– Ez még nem mentség!

– Nem.

Mivel erre már ő sem tud mit mondani, istenkáromlásokat kezd mormolni az orra alatt, de kész vagyok rá, hogy türelmesen kivárjam, míg ismét nekem szenteli a figyelmét. Hogy addig is szórakoztassam magam valamivel, a tenyeremmel megtisztítom az ablakot, hogy az üvegen át újból tisztán rajzolódjon ki a kinti táj. A hóvihar egyre inkább életre kap, a fehér pelyhek sűrű tömege még az erdőt, a mindössze karnyújtásnyira levő csupasz fákat is magába nyeli, azt az érzetet keltve, mintha kietlen, fehér sivatagban küzdenének a lovak, hogy a hintó elérje célját.

Egy árny bukkan elő a törzsek közt, kísértetiesen zöld szeme megvetően villan a hófelhőktől szűrt félhomályban. Megborzongok, és az üvegre lehelve engedem, hogy a kinti táj elmosódott ismeretlenségbe olvadjon.

Inkább a közelebbi társaságomnak akarom szentelni a figyelmem, akkor is, ha ő tüntetőleg kerüli a tekintetem.

– Ha egyetlen kérdést tehetnél fel nekem, biztosan ez lenne az? – billentem kiszámított mozdulattal oldalra a fejem. A velem szemben ülő homlokát mély barázdák szántják, ahogy megfontolja a válaszát, de már folytatom is, mielőtt még szóhoz juthatna. – Hogy mi a mentségem? Nem fogok mentegetőzni. Meg akartam tenni, és cseppet sem bánom, hogy véghez is vittem.

– Akkor te mégis milyen kérdést tennél fel a helyemben? – fakad ki, ahogy a fejtörő kifog rajta. Nem is számítottam másra egy lúditól, de legalább szórakozhatok egy jót. Ismét hátradőlök, és jéghideg ujjaimmal végigsimítok a nyakamon, kiélvezem, hogy tekintete elvarázsoltan követi mind lejjebb és lejjebb csúszó kezem, amit csak az ingem anyaga képes megállítani a vállamnál.

– Én már feltettem a legfontosabb kérdésem, emlékszel? – vigyorgok, de ő makacs hallgatásba burkolózik, meg sem próbál gondolkodni. – Mit tennél meg értem?

Válasz helyett, pillanatnyi hezitálás nélkül kibújik a kabátjából, és a vállamra teríti. Közben minden egyes apró érintése, a közelsége elég ahhoz, hogy visszahozzon egy kis melegséget a testembe: a keze a vállamon, a lehelete az arcomon, az engem fürkésző barna szempár. Leolvad a mosoly az ajkamról, mert végre először azt érzem, hogy miközben engem néz, nem mást lát.

– Az én helyemben mit kérdeznél? – suttog, minden egyes szava édesen forró simogatás a bőrömön.

– Segítek – szelem át a kettőnk közti csekély távolságot, és az újabb kibukni készülő ostoba kérdéseket csókkal lopom le a nyelvéről. – Már egyszer feltetted a helyes kérdést. De mielőtt újból felteszed: biztos vagy benne, hogy tudni is akarod a választ? Hosszú a történetem, és nem kezdek bele, ha nem hallgatsz végig.

Visszaroskad a szemben levő ülésre, a szakálla nem elég, hogy elrejtse az arcára kiülő komoly koncentrációt. Vigyorognom kell azon, hogy még azt is le tudom olvasni a vonásairól, a fejében egymást kergető gondolatok közül éppen melyik kerül előtérbe. Viszont későn próbálom a bunda mögé rejteni a jókedvem, sértetten felszegi a fejét, és tudom, hogy már csak azért is fel fogja tenni a kérdését.

– Miért?