A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Ígérd meg! - Jelen 1.

– Fáklyás Rodnas!

A szívem kihagy egy ütemet, amint újabb vendég csatlakozik a királyi házaspár reggelijéhez. Először álomnak hiszem, hiszen mindössze pár óra alvás után akár a szemem is káprázhatna, de annyira mégsem eleven a fantáziám, hogy még a báróval együtt járó füst illatét is ennyire pontosan felidézze.

Még akkor is csak pislogok, mikor Rodnas tökéletes üdvözletet mutat be Őfelségének, minden apró mozzanata, még a kisujja állása is tökéletesen koreografált. Én pedig csak bámulom, hogy majd kiesik a szemem, falom a látványát, az illatát, a hangját. Már nem is értem, hogy nem voltam képes még tegnap sem felidézni arcának részleteit, vagy a beszéde különös, felsőbbséges tónusát, hiszen így látva ez mind olyan természetes részét képezi a lényének, mintha már így született volna.

Csak az zökkent ki, ahogyan az arany szalagos szolga könyöke az oldalamba mélyed. Szegényt kellemetlenül érintette, hogy aki az előző nap megfenyegette, arról kiderül, hogy a királyné leghűségesebb embere. Azóta csendes háborúba kezdtünk, tudomást sem véve a másikról, a ki nem mondott megállapodással: hogy ha nem szól az éjszakai kifakadásomról, akkor én sem a késről, ami a zsebében végezte. Ez az első alkalom, hogy ismét emlékeztetni mer a jelenlétére, amivel kiérdemli egy mosolyom.

A saját, még élő csontjából faragnék kést, míg azért nem könyörög, hogy szúrjam le vele...

Helyette a királynéhoz lépek, és a beszélgetésben beállt pillanatnyi csendet kihasználva halkan megszólítom. Túl közel hajolok, és miközben elveszem előle a kiürült tányért, még a kezét is megérintem futólag.

– Elnézést kérek, nem számítottam még egy vendégre. Hozzak még egy terítéket?

Eddig határozottan éreztem minden mozdulatomnál a király felől áradó kellemetlen légkört, ami lyukat fúrt a hátamba, de most elbizonytalanodok. Vajon megint sikerült egy kicsit megmutatnom, hogy nem akárki vagyok Airam számára, vagy ez most a saját zavarom, amit Rodnas jelenléte okoz?

– Hagyd csak, épp indultam.

Felé fordulok, és illendőn meghajtom magam, jelezve, hogy tudomásul vettem az óhaját annak ellenére, hogy a legapróbb jelét sem mutatja annak, kész lenne távozni. Én viszont nem húzom tovább az időt, még egy nagyot szippantok a vágyébresztő illatból, ami annyira hiányzott, és elraktározom, hogy legalább addig puha füstbe burkolja a mellkasomban tátongó ürességet, míg újra láthatom őt.

A tányérral a kezemben kifelé indulok, de az ajtóhoz közeledve minden lépést egyre nehezebb megtenni. Ahogy az ajtót kéne becsuknom, hogy elválasszon tőle, izzadt ujjaim csak remegnek a kilincsen...

De nem lehetek ennyire ostoba! Nem fogom egy vénség miatt eljátszani a tökéletes lehetőséget.

A zár a helyére kattan, én viszont megtorpanok a folyosón. Mindenki annyira elfoglalt a király ittléte miatt, hogy nem jut olyasmikre ideje, mint hogy azon csodálkozzon, céltalanul ácsorgok az étkező bejáratánál. Reményeim szerint amúgy sem maradok itt sokáig, hiszen Rodnas is már indulni készült.

Mégis egy örökkévalóságnak érzem a várakozás máskor oly csekélynek tetsző perceit.

Amint nyílik az ajtó, rögtön várakozón lököm el magam a faltól, de a lelkesedés, amitől az egész testem bizsereg és élőbb, mint valaha, úgy tűnik, egyedül az én részemről van jelen.

– Hát te még élsz? – érdeklődök gúnyosan, de nem sikerül elég metszőre a hangom az arcán elterülő grimasz láttán. Ennyire érzékeny lett a lelki világa, amíg távol volt, hogy már egy kis élcelődést sem visel el rezzenéstelenül? Pedig akkor sem fogok bocsánatot kérni tőle, arra aztán hiába vár... még akkor sem, ha így összeszorul tőle a torkom.