A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Gyónj! - Jelen 2.

Mikor megint kinyitom a szemem, már sokkal jobban érzem magam, nem húz a fejem, nem vagyok harmatgyenge, hogy az ágyhoz láncoljon a könnyű takaró. A mennyezet képe olyan tiszta, hogy minden apró repedést és pókhálót ki tudok venni rajta. A csend sem a régi, mintha vízzel ment volna tele a fülem, és csak azért nem jutnának el hozzám a zajok, hanem tényleg csend van. Tudom az olyan apró neszekből, mint ahogy valaki halkan szuszog, lapok surrognak, az őszi eső kemény cseppjei vadul kopogva ostromolják az ablaküveget.

Oldalra fordítva a fejem látom, hogy hárman vannak itt. Abash durmol az ablak alatti ágyon elterülve, az oldalára fordulva nem is tűnik olyan termetesnek, mint amikor a hátán alszik, ráadásul az ablak felé fordulva a képét sem kell elviselnem. Sened hasal a szemben levő ágyon, a magasban lóbálja a lábait, ahogy a matracon könyököl, előtte egy nyitott könyv fekszik. Végül pedig Leinad az, aki az ágyam szélén ül, és aggodalmas arccal méreget.

– Hogy érzed magad? – kérdezi rögtön, de mielőtt válaszolhatnék, már a homlokomra is simítja a tenyerét. Végre nem ragacsos az érintése a verejtékemtől, és nem is érzem sem természetellenesen forrónak vagy hidegnek a bőrét. – Lement a lázad.

– Jól vagyok – nyúlok fel, hogy ellökjem a kezét, de gyorsan visszakapja, mielőtt megérinthetném. Azért még mindig le vagyok lassulva. – Köszönöm, hogy ápoltál, de már nincs rá szükségem – próbálok felkelni, de a vállamnál fogva visszanyom fekvő helyzetbe.

– Még pihenned kell! Gyűjts erőt! Szükséged lesz rá – igazítja meg a takarót, én pedig alig bírom visszanyelni, hogy ne tüsszentsek az arcába, ahogy a mozdulat közben hosszú haja az orrom piszkálja.

– Nem kell féltened őt, Leinad! – ül fel Sened, és nyögve nyújtózkodik, majd a könyvet a párnája alá rejtve felénk fordul. Nem tudom eldönteni, hogy hálás legyek neki vagy bosszús, amiért kimondja helyettem, ami a fejemben van. – Aki ilyen gyorsan meggyógyul, az aranyat ér. Vagy legalábbis ezüstöt – vigyorog rám. – Megyek, és meg is keresem Clobast – sasszézik ki az ajtón vidáman, dúdolását még a távozása után is hallani egy darabig.

Visszaejtem a fejem a párnára. Az ágyba kényszerítettség tudatát még sokkal nehezebb elviselni úgy, hogy közben biztos vagyok benne, már képes lennék felkelni. Ezért egyszer megfojtom Leinadot... de most ahhoz is gyenge lennék, pedig ha jól csinálnám, olyan csendben múlna ki, hogy Abash fel sem ébredne rá.

– Vizelnem kell – közlöm vele inkább, amin meglepődik. Amíg előhúzza az éjjeliedényt az ágy alól, addig felülök, majd ahogy felegyenesedik, elveszem tőle. Azért látom a megkönnyebbülést a vonásain, amiért ebben nem kell segítenie, így azt hiszem, sikeresen meggyőztem róla, hogy mindkettőnknek jobb, ha csak simán elismeri, hogy elég jól vagyok már bizonyos dolgokhoz.

Ahogy elhal a csobogó víz hangja, visszateszem az edényt az ágy alá, és egy pillanatig még farkasszemet nézek Leinaddal, de nem szól rám még egyszer, hogy feküdjek vissza, csak felsóhajt, és a szekrényhez lép.

– Nem vagy éhes? – hoz elő egy tál levest, én pedig elveszem tőle, és érdeklődve kavarom fel. A sűrű, sárga lében bőven akad hús és zöldség, ahogyan annak szokták adni, akiről tényleg azt hiszik, az utolsó napjait éli, és legalább egy fejedelmit egyen még előtte. Ettől a tudattól pedig rögtön kevésbé kívánatos, annak ellenére, hogy a betegség íze gusztustalan a számban, és szívesen lemosnám a nyelvemről.

– Mi történt? – érdeklődik Leinad óvatosan, és leveti magát az enyémmel szomszédos ágyra. A füle mögé tűr egy barna tincset, hogy ne lógjon az arcába, és még csak véletlenül sem néz felém, mintha szégyellné a kíváncsiságát.