A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Nyújtsd a kezed! - Jelen 1.

Mélyen megtöltöm a tüdőmet a dohányillattól nehéz levegővel, és Rodnas arcát fürkészem, de az érzelmei mintha elbújtak volna visszataszító arcszőrzete mögött. Számára végtére is ez csak egy újabb feladat, amit el akar végezni a királyné távollétében. Egy abból a tömérdek dologból, amik miatt Airam távozása óta egyetlen egyszer sem lehetett látni, és a szobájában sem volt elérhető, bármennyit is kopogtam fáradhatatlanul az ajtaján.

Ebben a pillanatban viszont, hogy végre tényleg itt van, hirtelen nem jut eszembe, miért is kerestem az elmúlt napokban annyira.

Mit is akarok tőle? Valamiért folyamatosan csak Clobas eszetlen javaslata körül keringenek a gondolataim, hogy tudjam meg, milyen a kapcsolata a feleségével. De az mégis ki a fenét érdekel? Nekem ennél sokkal fontosabb dolgokat kell megtudnom.

– Szívem... – kezdek bele tétován, hátha majd jön magától a szóáradat, ha már egyszer kinyitom a szám, de megint csak cserben hagynak az értelmes gondolatok. A kínosnak ígérkező némaságtól Rodnas ment meg, ahogy a zsebéből előhúzott hímes zsebkendővel kartávolságnyira tol magától, amitől a zavarom újból a megszokott, izzó gyűlöletre változik.

– Maradj távol tőlem, amíg a doktor az ellenkezőjét nem mondja!

Hátra sem fordulok, hogy megbizonyosodjak arról a sejtésemről, a hárem többi tagja még nem érkezett meg a doktor számára kijelölt vendégszobához. Ha Rodnas úgy viselkedik, mintha nem lenne tanúja a beszélgetésünknek, akkor ne csodálkozzon, ha követem a példáját.

– Késő bánat, miután már ledugtad a nyelved a torkomon – vigyorodok el, és kiélvezem a Rodnas arcán szétterülő, undorodó kifejezést. Szinte már abban reménykedek, hogy tényleg van valami bajom, amit átadtam neki, és ő is egy életre bánni fogja azt a csókot. De csak szinte.

– Akkor a doktor majd engem meggyógyít, téged pedig elküld innen, hogy kezdj a bajoddal, amit akarsz – morogja alig hallhatóan a bajsza alatt. Még az is borzosabbnak tűnik, mint máskor, mintha csak az arcszőrzetét is elérte volna a libabőr az emlék hatására.

– Azzal valószínűleg amúgy is jobban járnék, mintha egy lúdi kuruzsló akarna meggyógyítani.

– Végül is, eddig csak egyszer mentették meg azt a fél ezüstöt sem érő életed – húzódik fanyar mosolyra a szája. És annyi válaszom lenne erre: hogy valószínűleg magamtól is meggyógyultam volna, hogy legközelebb tartogassa másra a csodaszereit... de a fülembe jut a lépcsőházból visszhangos beszélgetés moraja, ahogy a hárem többi tagja is lassan követi Rodnast a doktor szobájához. Nekem pedig eszem ágában sincs egy beszélgetés kedvéért végigvárni, hogy mindannyian végezzenek, inkább lenyomom a kilincset, még egy mosolyt vetek a vendégfolyosóra csörtető fiúkra, és belépek a kuruzsló szobájába.

Ahogy halkan becsukódik az ajtó, nem tudom eldönteni, hogy örülnöm kéne neki vagy sem. A vendégszobában vidáman pattog a tűz a kandallóban, és olyan idő van, amitől eddig görcsösen remegő izmaim lassan kezdenek ellazulni. Viszont társul hozzá egy olyan szag is, amit nem tudok hová tenni, felfordul tőle a gyomrom, még úgy sem tudok megszabadulni tőle, hogy a számon át veszem a levegőt.

– Mi a Pokol bűzlik úgy, mint a kontinens összes rothadó teteme együttvéve? – tapasztom az orromra a tenyerem. Még csak a hangerőmet sem fogom vissza, egy cseppet sem érdekel, hogy egy kuruzsló mit gondol a mocskos nyelvemről. Válaszul viszont olyan nevetés harsan, aminek mintha csak az lenne a célja, hogy megmutassa: lehet nálam is jobban hangoskodni, elgondolkodtat, hogy az ablaktáblákat vajon a szél rázza, vagy az a karcos hang. Mintha mindenhonnan szólna egyszerre, beletelik néhány szívdobbanásnyi időbe, mire észreveszem egyáltalán a gazdáját, a tűz előtt térdepelő apró, idős hölgyet.