A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Emlékezz! - Jelen 2.

Amint meghallja a nevét, még a sápadt holdfényben is még jobban elfehéredik, és a lábam ellökve, a hasára fordulva négykézláb kezd kúszni a kövön. Bezzeg a palotában még mekkora szája volt és mennyi önbizalma, most legalább tényleg úgy is fest, mint ami: egy mocsokban kúszó bogár. Akit pusztán azért nem taposok el gondolkodás nélkül, mert egy új terv kezd formát ölteni a fejemben, amiben még hasznomra válhat.

Egyszerűen megkerülöm, és előtte állok meg, amitől megtorpan. Van bennem egy jó adag természetes viszolygás, hiszen még amikor szép ruhában, gondozottan állt előttem, akkor is taszító volt az ostobasága, hát még így, hogy ráadásként bűzölög, szánalmas és gyomorforgatóan gyenge látványt nyújt. Lassan mégis ráveszem magam, hogy leguggoljak vele szemben, és kivárom, amíg végre felemeli a fejét.

Első látásra valahogy ösztönösen felismertem, de közelebbről megnézve már alig hasonlít a régi önmagára. Nem csak a sápadtság, de fakó bőre egészen rásimul a koponyájára, annyira lefogyott, arccsontja élesen kiáll, a szemgödreinél kísérteties árnyékok vetülnek az arcára. A lágy holdfényben egészen természetellenes színűnek tűnik a jobb szeme körül éktelenkedő monokli. Ebből is látszik, hogy az ostobaság nem gyógyítható, hiszen most is óvatlan volt, pedig van egy olyan sejtésem, hogy egy ehhez hasonló szituáció miatt kapta a nyomot a szeme köré.

A vonásaira kiülő értetlenségen csak forgatom a szemem, aztán lehúzom a fejemről a csuklyát.

– Iraf? – kérdezi még így is bizonytalanul meresztve a szemét.

Visszafogom a kikívánkozni készülő sóhajom, és helyette talpra vergődök, majd a kezem nyújtom, hogy őt is felsegítsem. Egy pillanatig még hezitál, mielőtt elfogadná a segítségem, de utána sem könnyíti meg a dolgom. Komolyan azt várja, hogy a teljes súlyát én cibáljam fel? Ő mintha meg sem moccanna, így erős a kísértés, hogy otthagyjam a mocsokban, akkor csináljon, amit akar...

De kihozhatok még valami jót is ebből a találkozásból.

– Na, odaadjam azt a pár garast, amivel még tartozom, vagy az én zsebemből is te magad szeretnéd elvenni? – körözök fájdalmas grimasszal a vállammal, ami eléggé megsínylette, hogy két lábon tudhassam Natozt. Ő viszont csak úgy bámul rám, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk. Már éppen aggódni kezdenék a szellemi épsége miatt, már amennyire nála szóba jöhet egyáltalán ilyesmi, mikor végre rájön, hogyan is kell használnia a nyelvét.

– Tényleg... segítesz?

– Segíthetünk egymásnak – húzom mosolyra a szám. Viszont ahogy a földön fekvő férfi mocorogni kezd, belátom, hogy nem feltétlen ez a legalkalmasabb hely egy ilyen kaliberű téma megtárgyalásához. Ha túl korán megtudják, mire készülök, a végén még előbb akasztófán végzem, mint a király a föld alatt.

A gondolatba beleborzongok, de ahogy a libabőr a kép elhessegetésével sem akar elmúlni, inkább visszahúzom a fejemre a csuklyát. Pokoli hideg van. Intek a fejemmel Natoznak, hogy kövessen, és hátra sem kell néznem, ügyetlenül hangos lépteiből biztos lehetek benne, hogy nem marad el mögülem. Ami azt illeti, ez az arca, a gazdája után loholó pincsi sokkal jobban tetszik, mint az az ugatós korcs, aki a palotában volt. Nem mintha ez elég lenne, hogy megsajnáljam, és kihagyjam a terveimből.

Amikor a királynéval a tetőn voltunk, akkor Pedub városa egy darabka földre hullott égboltnak tűnt az ablakokban pislogó lángokkal. Még a papok sem tudják az összes olyan babonát kiírtani az emberekből, hogy egy kis tűzzel űzzék el az éjszaka rémeit, az ilyen hiedelmek mélyebben bújnak meg az emberi természetben, mint ameddig az ő kezük elér.

A félelem viszont képes felülírni bármilyen babonát.

Airam magával vitte az őrség egy részét, a maradék pedig nagyon úgy tűnik, hogy inkább a palotát védi, mint a város lakóit. Ilyenkor egy ablakba kitett gyertya lehet, hogy megvéd a szörnyektől, viszont egy felhívás a rablók számára, hogy ide érdemes betörni, mert annyi pénz van a háznál, hogy még a mécsest is egész éjjel égethetik.