A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Bízz magadban! - Múlt

Figyelmeztetés: erotikus tartalom, +16

Egy évvel korábban

A Madame csak annyit mondott tanácsként, hogy bízzak az ösztöneimben. Hát, abban a pillanatban meg voltam győződve, hogy bennem nincsenek meg a megfelelő ösztönök ehhez. Hogy nemhogy képtelen lennék egy hölgy kedvére tenni, de még az emberiség is kihalna, ha rajtam múlna. Persze, már vagy százszor, lehet, ezerszer is láttam, mi megy éjszakánként a Vörös Rózsa falai között, de még egyszer sem csináltam. Mégis, honnan kellett volna tudnom, hogyan kell?

Bár ha nem Ifets feküdt volna előttem a puha, fehér lepedőn, sötét szemeit várakozón rám függesztve, akkor lehet, teljesen más lett volna a helyzet.

Egyáltalán nem volt csúnya nő. Halvány bőre a szappanillatú lepedő anyagába olvadt, kivéve buja vörös haját, amit úgy igazított, hogy elfedje a vállán burjánzó halvány szeplőket. Elgondolkodtatott, hogyan voltam képes korábban egyszerűen elmenni mellette a folyosón anélkül, hogy rajta felejtettem volna valaha is a tekintetem. Hogy nem gondolkodtatott el, másutt milyen színű lehetett a szőrzete, ami sejtelmessé tette enyhén szétnyílt combjai között a látványt? Hogy sosem érdekelt, mégis mennyi szeplő lehet még rajta azokon a helyeken, ahol még az örömlányok testét is ruha fedte?

De az én testemnek ennyi nem volt elég. Visszatartott, hogy talán majd ügyetlennek talál, vagy kinevet azokkal a csókolásra termett, vörös ajkaival. Egyedül az járt a fejemben, hogy amikor még kicsi voltam, bibircsókos Ifecsnek csúfoltam, még a nevét sem tudtam rendesen kimondani, de már gúnyolódtam vele. Azért, mert régi tis divat szerint szénnel mindig egy pöttyöt rajzolt az ajka fölé, ami gyermekként nevetségesnek tűnt. Akkor viszont megkíséreltem volna, hogy képes vagyok-e addig csókolni, míg eltűnik róla a szépségpötty nyoma is... ha nem bibircsókos Ifets lett volna. Aki régebb óta volt a Rózsában, mint ahogy én az eszem tudtam. És aki híres volt arról, hogyan tanítja móresre azokat a lányokat vagy vendégeket, akik nem tisztelik eléggé.

Éreztem a hátamon a Madame szúrós, figyelő tekintetét, ezért tudtam, nem tehetem meg, hogy addig húzzom az időt, amíg a férfiasságomba valami csoda folytán visszatér az élet.

Előrébb kúsztam a lepedőn, még az anyag halk surrogása is túl hangosnak tűnt abban a lélegzet visszafojtott csendben, amiben mindenki tőlem várta, hogy kitöltsem kéjes sóhajokkal, elégedett nyögésekkel, az ágy ritmusos nyikorgásával. Legalább úgy akartam tenni, mint aki próbálkozik. Tétován megcirógattam Ifets bokáján a tetoválást, a kacskaringós tis hurkokat, amikből állítólag kiolvasható a viselőjének egész élete, a múltja, a jelenje és a jövője. De nem tudtam olvasni belőle, Ifets csúfondáros mosolyából annál inkább. Egy pillanatig rajtam felejtette fitymáló, sötét pillantását, majd a szeme átrebbent, és mögöttem kezdett figyelni valamit, amitől ellepett a hideg veríték.

– Nem! – harsant a Madame fülsértő kiáltása a kínos csendbe. Ijedtemben mozdulatlanná dermedtem, csak a fejem fordítottam felé. Olyan tanácstalanul meredtem a ráncos arcra, mintha nem lettem volna tisztában Ifets néma rágalmazásával. Abban reménykedtem, hogy a Madame majd megmondja, mit csináljak, ahogy máskor is tette, ehelyett fenyegetően felállt, az ágyhoz indult, botja minden közeledő lépésével fenyegetőbben koppant a földhöz.

Ahogy az ágyhoz ért, egyedül a borzongás futkározott a gerincem mentén, de még pislogni sem mertem, miközben próbáltam felkészíteni magam, bármi is következzen. Arra viszont nem számítottam, hogy a hajamba markolva lerángat az ágyról. Fájdalmasan kiáltottam fel a fejbőrömbe hasító, égető érzéstől, több erő volt a Madame mozdulataiban, mint azt a rossz lába és vénsége ellenére képzeltem. Játszi könnyedséggel vonszolt keresztül a szobán, miközben végig sivalkodtam, az ágyon fekvő lány pedig gúnyosan kacagott.

Ahogy a Madame elengedett, egy darabig csak kóválygó fejjel igyekeztem összeszedni magam, viszont ő erre sem hagyott időt, az állam alá nyúlva megemelte a fejem. A szobában levő tükörrel találtam szemközt magam, és benne zavart ábrázatommal.

– Mit látsz? – kérdezte egy fokkal békülékenyebb hangon. Egy bizonytalanul remegő fiút láttam, akinek a szégyentől égett az arca, de nem mertem kimondani. Nem akartam ilyennek tűnni.

– Húzd ki magad! – A hátamra csapott a botjával, amitől egy pillanatra meggörnyedtem a fájdalomtól, majd utána a további ütéseket megelőzve inkább szögegyenesen kihúztam magam. – Csak figyelj... – indult meg a keze. Először a hosszú karmok beletúrtak a hajamba, a lila erekkel díszített ujj köré fonódtak az anyámtól örökölt galambszürke tincsek. Várakozásom ellenére hosszú körmei nem fájdalmas, inkább bizsergető érzést hagytak a fejbőrömön. Utána gyengéden végigkarmolta az orrom vonalát, a tekintetem közben egy pillanatra találkozott a tükörben csillogó zöld szempárral is, majd a Madame kezével együtt lejjebb csúszott a pillantásom, ahogy végigsimogatta az ajkam, amit engedelmesen nyitottam szét előtte. Vagy talán csak azért, mert akkorra már igencsak kapkodtam a levegőt.

De itt sem időzött el tovább, érintése még lejjebb kalandozott, puhán lecsorgott az államon, a nyakamon, és ahogy a mellkasomra tévedt, sóhajtva hunytam le a szemem. A Madame már koros volt, én pedig akkor értettem meg, hogy nem véletlen volt az ő birtokában az egyetlen bordély a közelben.

Abban a pillanatban nem volt sem Madame sem Ifets, sem szégyenkezés sem tapasztalatlanság, egyedül a bőröm alatt bizsergető vágy.

A Madame viszont itt megtorpant. Értetlenül pislogtam, a tekintetét kerestem a tükröződésben, de ő csupán meredten figyelte a kezét, úgyhogy követtem a példáját. Amint biztos volt benne, hogy jó helyen járt a tekintetem, körbesimogatta még egyszer a köldököm, majd eljátszadozott a hasamtól az ágyékomig vezető keskeny, ezüst szőrcsíkon.

Alig vártam, hogy még lejjebb tévedjenek gyönyört hozó ujjai, majd szétvetett a vágy, de nem tette meg. Pedig addigi életemben semmiért nem epekedtem még annyira, mint azért az aprócska érintésért. Ami korábban működésképtelennek tűnt, az ékességem, akkorra már figyelemfelhívón meredezett a mennyezet felé.

– Most mit látsz? – kérdezte megint. Már akkor sem lettem volna képes elszakítani magamról a tekintetem, ha azt kéri tőlem.

– Magamat – mondtam magabiztosan, és ismét a zöld szemekbe néztem. Az enyéim. Eddig sosem vettem észre, hogy tudnak olyan vonzóan csillogni, mint anyáméi.

– Légy büszke arra, amit itt látsz! – A tükör felé intett, hosszú körmével megkocogtatta képmásom arcát. Én pedig irigyeltem a tükörképem, mert még azért a kis érintésért is öltem volna. – Mert ha nem vagy rá büszke, sosem fogod tudni használni.

Bólintottam, mire visszadöcögött a falnál álló székhez, én meg visszafordultam az ágy felé. Ahogy Ifets arcáról leolvadt a mosoly, éreztem, hogy az én szám sarkát csiklandozni kezdi.