A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Múld felül! - Múlt

Egészen más hangulatú volt a Rózsa előtere, amikor megtelt emberekkel: a levegő pezsgett az élettől, az olcsó és drága pacsulik keveredtek egymással, ahogyan az udvariasnak szánt társalgás egybefolyt az arcokra pírt csaló ajánlatokkal.

Én viszont kivontam magam az élettel teli forgatagból. Pedig még illettem is volna bele, a legszebb, és valószínűleg legkényelmetlenebb ruhában feszengtem, amit valaha is szabók szégyene alkotott. Mégis a Madame mellett ácsorogtam a rózsaszín falnak vetve a hátam, és csak távolról fürkésztem a tömeget. Néhányan hiányoztak belőle, akik okot adhattak volna, hogy én is igazán élvezni kezdjem az estét.

– El fognak jönni?

Már vagy századjára kérdeztem ugyanazt, mióta a Vörös Rózsa kitárta kapuit az estélyre érkező vendégsereg előtt. A sokaság ellenére senki még csak felénk sem nézett, nyugodtan társaloghattunk a fal tövében anélkül, hogy bárki megzavart volna benne.

A Madame-nak elképesztő tehetsége volt ahhoz, hogy megtalálja az olyan helyeket, amiket elkerül mások tekintete, de ahonnan ő maga mindent látott. És valahányszor a közbeavatkozására volt szükség, mindig egy pillanat alatt ott termett, legyen szó akár egy túl gyakran a pohár aljára néző vendég eltávolításáról, vagy valakiről, aki fizetség nélkül próbálta megízlelni az áruját. A praktikáit kiismerve viszont pontosan tudtam, melyik sarkokban kell keresnem őt.

– Az elmúlt tíz perc folyamán sem váltam jóssá, fiú – rezzent meg a szája sarka. A Madame mosolya ritkább esemény volt, mint az éjszakai égbolton tovasuhanó hullócsillagok, de naiv izgatottságomra még ő sem volt képes máshogy reagálni.

– Hány meghívót is küldött ki? – Pillantásomat képtelen voltam elszakítani a bejárattól, ami az ilyen estélyeken végig nyitva tátongott, arra várva, hogy még több vendéget nyelhessen magába, és kicsit felfrissítse az előtérben egyre füllettebbé váló levegőt.

Már egy órája szállingóztak a vendégek, de a számomra gyakorlásnak meghívott, elcsábítandó hölgyek közül még egyik sem mutatkozott a Vörös Rózsában.

– Egy tucatnyit.

– És mennyi jelzett vissza?

– A fele. Hogy bolond lenne ilyen kétes eseményen mutatkozni.

Keservesen felsóhajtottam, és inkább csendbe süppedtem, mint hogy a további kérdéseimmel olyan dolgok kimondására késztessem a Madame-ot, amiket nem akartam hallani. Gyorsan összeraktam magamban, hogy valószínűleg senki nem fog megjelenni, hiszen már akkor sem voltam ostoba.

– Átöltözzek? – ajánlottam fel, ahogy kezdett besötétedni. Tudtam, ha leveszem a szép ruhát, az este hátralevő részében még meggyújthatom a lámpásokat és italt szolgálhatok fel; legalább a méltóságom egy részét megőrizhettem volna azzal, hogy máshogy hasznossá teszem magam. De a Madame tagadóan megrázta a fejét, amiért abban a pillanatban mérhetetlenül gyűlöltem.

Viszont már nem sokkal később csakis hálás lehettem neki.

Mikor a lány belépett az ajtón, örültem neki, hogy a falnak támaszkodtam, így nem követhettem el olyan baklövést, mint korábban a gyászruhába öltözött, szőke angyalommal.

Orgonalila estélyit viselt, ami tökéletesen simult karcsú alakjára, olyan volt benne, mint egy hajladozó virágszál. Egy tökéletes, gyönyörű virág a Vörös Rózsa lányainak már letiport, meggyalázott mezején. Ruhája nyaka magasan végződött, szemérmesen elfedve dekoltázsát, de a rá simuló anyag még így sem rejthette el keblének tökéletes domborulatát. Kezén hosszú, fehér csipkekesztyűt viselt, ami kiemelte madárcsontú végtagját, és elgondolkodtatott, vajon a szoknya alatt milyenek lehetnek a lábai: azok is ilyen szép ívűek, vékonyak-e, hogyan reagálna, ha valaki végigcsókolná a bőrét, a bokájától fel, egészen a combjáig vagy még tovább...