A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Gyónj! - Jelen 1.

Arra ébredek fel, hogy borzalmasan fázok. Olyan erővel koccannak össze a fogaim didergés közben, hogy belefájdul az egész koponyám, mégsem bírok uralkodni testem megállíthatatlan remegésén. A pánik torokszorítón kapaszkodik fel a légcsövemen, de a józan eszem sikeresen visszasüllyeszti a gyomromig. Még nincs veszve semmi, de nem veszthetem el a fejem, csak gondolkodnom kell!

Felülök, és a lábaimat kezdem dörgölni, hogy egy kis hőt csiholva legalább azokba visszatérjen az élet, mert most merevek és zsibbadtak, így még csak el sem tudok menekülni ebből a fagyos Pokolból.

Mi történt egyáltalán, hogy idáig jutottam?

Arra tisztán emlékszem, hogy szenvedélyesen fonódtunk össze Airam királynéval a tetőn, együtt sodortak el minket a gyönyör vad hullámai, majd kimerülten a mellkasára hajtottam a fejem. Amíg ő a hajammal játszott, én a szíve dobogását hallgattam, és minden egyes dobbanás után abban reménykedtem, hogy nem lesz következő.

Valószínűleg így nyomott el az álom, hogy aztán arra ébredjek, az őszi szél megpróbálja az utolsó csepp meleget is kilopni belőlem. A ruháimat körülnézve nem látom sehol, eltűnt az ingem, amit emlékszem, hogy magamtól vettem le, a nadrágomat és a cipőmet viszont valakinek álmomban kellett lehúznia rólam, mert azok még határozottan rajtam voltak az éjszakáról való utolsó emlékemben. Még a Hold egyre dagadó sarlója is rajtam kacag az égen, pedig én nem fogom csak úgy egyszerűen ezüst fényű nevetésénél kilehelni a lelkem!

A lábam fájdalmasan bizseregni kezd, mintha ezer csontig hatoló tűvel szúrnának egyszerre, mégis megkönnyebbülten sóhajtok fel tőle, hiszen ezek szerint még nem vesztettem el minden érzést belőle örökre. Először óvatosan négykézlábra tornászom magam, majd addig erőlködök, míg talpra nem vergődök. A vádlimban erősödik a fájdalom, minden apró lépés egy kisebb kínlódás, miközben a karjaimmal magam ölelem, hogy legalább egy kevés meleget megőrizhessek.

Sikeresen elbotorkálok a tető szélére, a csigalépcsőig, és a maradék önbecsülésemet is sutba vágva lekuporodok, és meztelen ülepemen csúszok le egyik fokról a másikra, ahogyan a gyerekek szoktak játszani. Nekem egy cseppet sem érződik mókásnak. A fém lépcsőfokok hidege szinte éget, de a lábaim remegnek és fájnak nem csak a fagyos széltől, de ennyi megerőltetéstől is, így nem vagyok biztos benne, hogy képesek lennék két emeltnyi ereszkedésre. Nem merem kockáztatni, hogy az előtt essek össze, hogy bejutnék a palota melegébe.

Belököm a rejtekajtót, és szinte bezuhanok a folyosóra, a lábammal vágom be a tapétával fedett kijáratot. A hideg viszont csak nem eltűnik el. Mintha beette volna magát a csontjaimba, nem akar magamra hagyni, mint egy túl makacs szerető, úgy kapaszkodik belém.

Amikor az ember zaklatott, olyankor nehezebb megbecsülni, mennyi idő telik el. Általában egy szívdobbanás durván egy másodperc, de ha az ember szíve úgy kalapál, ahogy egy veszett madár koppan hol kalitkája egyik, hol másik feléhez, az keményebb dió. Ráadásul folyton elterelődik a fegyelmem, mire egyáltalán eljuthatnék tízig a dobbanások számlálásában

Nyolc, kilenc... nem dögölhetek meg egy olyan folyosón, ahol még szőnyeg sincs! A Pokolba is, nem történhet meg, hogy egy pletykás cseléd találjon rám hajnalban, hogy reggelre mindenki tudja, egy kis meghűlésbe is belehaltam!

Négy, öt... még nem végeztem itt! Egyszerűen nem halhatok meg úgy, hogy a bosszúm még csak a fejemben él!

Hiszen Airamnak járna ki ez a sors... neki kéne harmatgyengén feküdnie valahol, dideregve a csontjaiba hatoló hidegtől és a halál fagyasztó gondolatától!

A királyné haldoklásának gondolata elég erőt ad, hogy megint két lábra tornásszam magam, aztán a falba kapaszkodva lassan elinduljak a szobánk felé. Most nem úgy megyek, mint általában, hogy ujjbegyeimmel épp csak leheletnyire érintem a tapétát, hanem minden súlyomat, amit csak tudok, megpróbálok átadni, hogy az épület tartsa meg helyettem. Közben számolom az ajtókat, amik mellett lassan elbotorkálok, számukból pedig tudom, mikor érek a mi szobánkhoz.