A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Emlékezz! - Jelen 1.

„Beszélgessünk máskor is, Iraf!"

Ezek voltak a királyné utolsó szavai hozzám, mielőtt hajnalban távoztam tőle. Túl későn. Akivel én akartam beszélni, annak azóta már nyoma sincs.

Rodnas szobája olyan lakatlan, mintha soha nem is lett volna benne senki. A fiókok üresek, se pipa, se titkos levelek, minden nyoma köddé vált. Egyedül a levegőben érzem halványan a dohány illatát.

Levetem magam az ágyra, és a párnába fúrom az arcom. Itt a legerősebb az aroma, bizton igazolja, hogy nem egy kósza álomkép volt csupán az elmúlt hetek bolondériája. Pedig talán jobb lenne, ha az lenne a valóság.

A filozofálás viszont egy hajszálnyival sem visz közelebb a tényleges céljaimhoz, mégis, az ésszerű gondolat ellenére is nehezemre esik felkelni. A fejem zúg, úgy húzza a párna, mintha nem aludtam volna át a délelőttöt, hogy kipihenjem az egész éjszakás csevelyt a királynéval. Amin minden badarság elhangzott: a közös múltjuk, az érzései, a tervei, egyedül az a lényeges apróság maradt ki, hogy Őfelsége pontosan mikor is érkezik Pedub Isten háta mögötti városkájába.

Így viszont minél előbb meg kell tennem az előkészületeket. Akkor is felkészültnek kell lennem, ha holnap hajnalban begördül a parádés hintó a kúria kapuján.

Rodnast amúgy sem hozza vissza hamarabb az, hogy úgy kesergek utána, mint valami ostoba, meghasadt szívű szerető. Csak intézze el ezt az ügyet... Nem akarok az ő kudarca miatt a siker kapujában elbukni.

Keserves sóhajjal kelek fel, hogy másodjára már más szempontok alapján túrjam fel a szobát: ne azt tartva szem előtt, hogy Rodnas mennyi emléket hagyott itt, hanem hogy mennyi használható dolog maradt utána. Mire lehet szükségem, ha kimegyek?

A tél már végleg elkergette az őszt a tájról, még jobban elmélyítve a hideget, így egy kabát mindenképp kelleni fog. Megint kinyitom a ruhás szekrényt, de abban persze egyetlen használható szőrme sem maradt, Rodnas nyilván önző módon magára aggatta az összeset, hogy érzékeny, bárói porcikái közül egynek se kelljen megismernie a hideget. Csak egy vékony kabát függ odabent, de jobb híján kénytelen vagyok azt előhúzni. De még úgy is, hogy lóg rajtam, túlságosan látszik rajta, hogy milyen drága darab. Ilyen külsővel kilépek a kúriából, és az első sarkon kizsebelnek, majd elmetszik a torkom. Inkább kibújok a ruhadarabból, kifordítom, és úgy veszem ismét magamra. A kilógó varrásoktól, az anyagok illesztésének látványától, és attól, hogy így belülre kerülnek a gombok, vagyis látszólag hiányoznak, máris sokkal jobban fogok passzolni az éjszakai utcára.

Mi kell még? Pénz. Ez már bajosabb lesz.

Kár volt csak úgy odaadni Abash-nak azt az ezüstöt. A levél eltűnése után nyilvánvaló, hogy Rodnas minden értékes holmiját rendesen el fogja dugni előlem, ha már kulcsom van a szobájához. Azért mégis legalább egy órán át próbálok keríteni valamit, ami legalább egy ezüstöt érhet, de reménytelen.

Kénytelen vagyok keresni egy olyan vendégszobát, amit laknak is, és amelyiknek a tulajdonosa nem ilyen óvatos. Viszont amint résnyire nyitom az ajtót, egy csapat cselédet pillantok meg, miközben épp munkát mímelve csacsognak a folyosón. Türelmetlenül dobolok a lábammal, az ujjaim egészen elfehérednek a kilincs szorításától, miközben csak arra várok, hogy eltűnjenek. Rabolják a drága időt...

Az ablakok üvegén lassan beszivárog a tél egyre hosszabb éjszakáinak félhomálya a palotába, mikor végre észbe kapnak. Még akkor is csak nekiállnak ráérősen meggyújtani a lámpásokat, én pedig a fogam csikorgatom, míg végre a látókörömön kívül kerülnek a folyosó kanyarulatának hála. Ha pedig én nem láthatom őket, ők sem engem.