A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Tanulj! - Múlt

– Azért gondolja végig. Szerintem a test ajándék. És nem kiélvezni olyan, mint elutasítani egy ajándékot.

Vetettem a Madame-ra egy pillantást, hogy megbecsüljem, mit fogok kapni ezért, de a bosszúság mellett elégedettséget véltem felfedezni a vonásai mögött. Még a pofonja után sem égett különösebben az arcom, pedig pontosan tudtam, mekkorát képes volt odasózni, ha valaki komolyan felbosszantotta. Ez csak hangos volt, nem fájdalmas, pusztán a papnak szóló színjáték.

Az ő helyzetében nem tehette meg, hogy ilyen nyíltan közölje a véleményét egy egyházi méltósággal, mint én, így a szája lettem pár mondat erejéig. Viszont nem tűnhetett fel olyan színben épp a pap által kifogásolt eset után, mint aki képtelen megfegyelmezni egy túl szemtelen kurvát. Így lettem gazdagabb életem leggyengédebb pofonjával, és úgy sejtettem, kivételesen még a későbbi repetától sem kellett tartanom.

– Akkor, ha megbocsájtanak nekem... – Még egy utolsó, elégedett mosollyal koronázott pillantást vetettem a papra, majd távoztam.

A Madame kulcsával a zsebemben, amit nem kért vissza, bolond lettem volna visszatérni az emeletre, inkább a gombos ajtó mögött tűntem el a szemük elől. Ennyiből a Madame-nak tudnia kellett, hogy a szobájában fogom várni, ha végzett ezzel a kellemetlen társalgással, mert még megbeszélnivalóm van vele.

A tis szavakkal körülfont, rövid folyosón leguggoltam, és a fekete macskát simogattam, aminek dorombolásán és a konyhából kiszűrődő zajokon át próbáltam kivenni az ajtó vékony fáján átszűrődő hangokat.

Már nagy vonalakban tudtam, miről volt szó: egy halott vendég és egy gyilkos feleség, de még mindig furdalt a kíváncsiság, ezért igyekeztem úgy tenni, mint aki csak élvezi a bundás állat társaságát, és véletlenül sem hallgatózik. Érdekeltek a történet részletei, például hogy az örömlányok közül mégis ki csavarta el a férfi fejét, vagy a feleség hogyan végzett vele. Arról nem is beszélve, hogy tudni akartam, én is szóba kerülök-e még köztük.

– Bocsásson meg neki, Atyám. Még fiatal és forrófejű, de majd kinövi – dörmögte a Madame. Ritkán hallottam, hogy úgy beszélne rólam, mintha több lennék egy cafatnál, akit úgy vágtak hozzá annak idején az emberkereskedők. Előszeretettel hangoztatta fiatalkoromban, hogy annyit sem értem, hogy pénzt kérjenek értem, csak egy bömbölő kétéves voltam anyám karján, aki hangoskodásával zavarta a piaci kofát az üzletelésben, így az bármit megtett volna, csak szabaduljon tőlem. Így kapta meg a Madame féláron anyámat, és mellé még egy éhes szájat, amit etetnie kellett.

A betegsége óta párszor viszont eljárt a szája, persze mindig olyankor, mikor nem tudta, hogy figyelek, és olyan szavakkal illetett, amilyeneket régen elképzelhetetlennek tartottam. Mintha már nem lettem volna teljesen jelentéktelen a szemében.

– Úgy érzem, ez nem a legmegfelelőbb hely, hogy nevelkedése közben megtanulja a helyes értékrendet – felelte a pap olyan hangnemben, hogy még úgy is megrezzent tőle a kezem a fényes, fekete bundán, hogy nem láttam mellé a borostás arcon ülő mélységes undort. Nem tűnt helyénvalónak, hogy egy pap, aki elvileg a szeretetet kéne, hogy hirdesse, ilyen utálattal, megvetéssel a hangjában beszéljen. Még akkor sem, ha az egyik báránya történetesen tiszteletlenül viselkedett a pásztorral.

– Mindent meg fog tanulni, amire szüksége lesz az életben. Mint ahogy több utat is meg fogok neki mutatni. Az már az ő döntése lesz, melyiket választja.

– Szóval azt állítja, nem maga ültette el a fejében ezeket a gondolatokat?

A macska kezdett túl hangosan dorombolni, ezért abbahagytam a simogatást, és még jobban hegyeztem a fülem.