A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Nyújtsd a kezed! - Jelen 2.

Kivágom az ajtót, hogy hatalmasat csattan a falon, de legalább nincs szükségem másra, hogy a hárem folyosón várakozó tagjai rögtön rám figyeljenek.

– Mehet a következő – intek gálánsan a nyitott vendégszoba felé vigyorogva. – De készítse fel magát a legrosszabbra... – fűzöm hozzá, és a folyosóra kiáradó bűz is engem igazol. Senki nem is mer közelebb menni, én viszont még így is elégedetlenül trappolok tovább a vendégfolyosón. Még csak az sem érdekel, hogy Sened vagy bárki más meglát, ahogy Rodnas szobája előtt torpanok meg, és őrült módjára dörömbölni kezdek az ajtaján.

Valaki meg fog fizetni a történtekért. És ha már ő hívta ide a nekrosobot, kézenfekvő választásnak tűnik.

Amint kinyílik az ajtó, csak hagyom, hogy az a rengeteg düh szavakká formálódjon, jó hangos szavakká.

– Mégis hogy képzelted ezt? – kezdek bele, de még el sem jutok a magyarázatig, amikor a pofon csattan az arcomon. Meg fogom ölni, hosszasan, fájdalmasan... – Akkor menj a Pokolba! – sziszegem, és hátat fordítok neki. Miért kéne eltűrnöm ezt a bánásmódot?

– Azt nekem hoztad? – szól utánam, amitől megtorpanok. Már egészen megfeledkeztem az ujjaim közt összegyűrődött tekercsről.

– Már miért éppen neked szólna? – fordulok vissza felé. Rodnas összébb húzza a köpenyét, így feltűnik, hogy alatta már hálóöltözetet visel, de hát az öregeknek ez az időpont már nyilván késői. Egy lépéssel közelebb megyek hozzá, hogy ne az egész folyosót átkiabálva kelljen beszélgetnünk. Ráadásul innen már majdnem elérhetném a selyemköpeny ezüst zsinórját, ami tökéletes eszköznek tűnik valaki megfojtásához.

– Mert Retsen ismeri a jövő titkait. Tudta, hogy ide fogsz jönni először. De még ha tévedek is, te akkor sem tudod elolvasni – nyújtja a kezét a papírért. Ha nekem szól, miért nem mondta el az az áruló nekrosob, hogy mi áll benne? Legszívesebben galacsinba gyűrném az egészet, és ledugnám a torkán... de azt az után is megtehetem, hogy megtudtam tőle, mi áll benne.

Visszamegyek, de épp csak annyira, hogy ha felé nyújtom a gyűrött tekercset, akkor el tudja venni a másik végénél fogva, de engem megérinteni eszébe se jusson. A dohányillattól viszont még így sem vagyok képes megszabadulni. Próbálok diszkréten nem levegőt venni, de még így is megtölti a tüdőmet csiklandozó emlékekkel, amiket szívesebben hagynék a feledés homályában.

Rodnasnak viszont fel sem tűnik a kínlódásom, csak lassú mozdulatokkal kitekeri a papírt, kisimítja belőle a gyűrődéseket, és fölényes arccal futtatja a tekintetét a számomra semmit nem mondó sorokon.

Meg kéne kérdeznem tőle, honnan veszi a dohányt. Talán ez a nosztalgikus illat az egyetlen oka, hogy annyira érdekel, és ha hozzájuthatnék máshonnan, akkor végre Senedre bízhatnám ezt a gondot, ahogyan azt már hetek óta elterveztem, mégis képtelen voltam rá eddig.

– Biztos vagy benne, hogy ezt a folyosón akarod megbeszélni? – néz fel mosolyogva az üzenet végére érve. Ha kiverném a fogait, biztos nem vigyorogna ennyit...

Válaszra sem méltatom, de ahogy félreáll az ajtóból, becsörtetek mellette. Esküszöm, most utoljára lépem át ennek az átkozott szobának a küszöbét, csak még most utoljára válaszokra van szükségem...

– Nos? – állok meg a szoba közepén, és összefonom a karom magam előtt. Nem kerüli el a figyelmem, hogy mennyivel rendezettebb a helyiség legutóbbi látogatásomhoz képest. Egyetlen levél, ruha, szelence, semmi sincs elöl hagyva, minden titok biztonságban el lett zárva, mintha számított volna az érzekésemre.

Rodnas viszont rögtön meg is bontja ezt a rendezettséget, ahogy az üres íróasztalra dobja a papírt, ami rögtön vissza is ugrik tekercs formájába még a rögtíző szalag nélkül is.