A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Dönts! - Jelen 2.

Az a gyanúm, hogy nem éppen bizalomgerjesztő fiatalember képét keltettem eddigi megmutatkozásaim során a szakácsnéban, mivel abban a pillanatban, hogy meglát, magasba lendül a kést tartó keze. Ennyit arról, hogy nem fogok feltűnősködni.

Biztos vagyok benne, hogy nem fog kárt tenni bennem, hiszen tudja, ki vagyok, így csak szenvtelenül figyelem az orrom előtt táncoló késhegyet, amivel az az egyetlen probléma, hogy lassan a konyhában mindenki tekintetét magára vonzza. Pedig még a szokásosnál is nagyobb a tömeg a tűzhely körül, minden tele van a király címerét viselő őrökkel és szolgákkal, hogy ennyi ember mellett lassan egy gazszálat arrébb tenni is lehetetlenné válik, nemhogy királyi vacsorát kotyvasztani.

– Épp elég a naplopó már itt – morogja a szakácsné. Alázatosan meghajtom előtte a fejem, ügyelve arra, hogy azért a kését mégse fejeljem le a mozdulat közben.

– Beismerem, hogy pletykákra szomjazva jöttem ide, de nem vagyok rest munkával megfizetni a hallottak árát – vetek rá elbűvölő mosolyt. El sem tudja képzelni, mekkora hiba a részéről, hogy ilyen közel tart hozzám egy pengét. Olyan könnyedén elvehetném tőle, hogy aztán a saját céljaimra használjam...

– Tűnés! – ismétli meg mennydörgésként robajló hangján, amitől végképp mindenki minket kezd figyelni. Érzem, hogy a mosolyom kezd leolvadni. Nem fogok a farkam behúzva visszavonulni, csak mert ez a vénasszony olyan patáliát csap, hogy még a szomszéd városban is hallani. A ránk irányuló figyelemnek viszont kivételesen megvan a maga előnye is.

– Te az az okos fajta vagy, igaz? – szólal meg az egyik hátul álló. Alacsony kis ember, meggyűrt arccal, mégsem tűnik idősnek, inkább mint akiből a munka még a lelket is kilopta. Vagy inkább eladta az Ördögnek, hogy megkaphassa a nyakában virító arany szalagot. Az arca komoly, nem gúnyból kérdez, vagy csak jól titkolja, így jobbnak látom, ha a kijavítása helyett csak helyeslek. Ha a király egy embere mellém áll, onnantól még a vénasszony szakácsnő is kénytelen lesz befogni a száját.

– Állok szolgálatára – hajtom meg magam felé, és mire felnézek, a kisember már halványan mosolyog. A talpnyalás minden szolga kedvére van, hiszen nem sok a jussuk belőle.

– Én tudok neked munkát adni – int magához. Vetek még egy elégedett vigyort a pórul járt banyára, majd a jelenet után lassacskán ismét munkához látó szolgákat és cselédeket kerülgetve a fal mellett ácsorgó alakhoz lépek. Mintha csak a Madame-tól tanulta volna ő maga is, hogyan találjon olyan félreeső helyet, ahonnan szemmel tarthatja a dolgokat. Mellé állok, és hegyeznem kell a füleim a feltámadó zsivajban, mert olyan halkan, óvatosan beszél, hogy még az előttünk csirkét pucoló szolga is kizárt, hogy akár egyetlen szavát meghallja, pedig alig fél lépésnyire van tőlünk. – Az lesz a dolgod, hogy számolj. A király minden tulajdona kisebb vagyont ér, és nem bízom ezekben a vidéki bugrisokban. Nincs más dolgod, mint számon tartani a kimenő tányérok, evőeszközök, poharak és minden egyéb számát, és rögtön jelezni nekem, ha valamelyik hibádzik.

– Világos – biccentek, és rögtön nekiállok már a konyhában feltérképezni, miből mennyit látok.

– Ha még közben is képes vagy a pletykákra is figyelni, úgy áldásom rá. De ha hanyagolod a munkát miatta, téged teszlek felelőssé minden eltűnt holmiért.

Azt hiszi, most olyan okos volt? Majd meglátjuk, ki nevet a végén...

Az aranyszalagos szolga nagylelkűségén lovagolva percenként próbál csevegést kezdeményezni velem, hol azt kérdezi, szemet szúrt-e már egy enyves kezű, hol azt, fülembe jutott-e már a hír, amire annyit vártam. Mintha szándékosan az lenne a célja, hogy elterelje a figyelmem, hogy hibát vétsek. Mindig csak egy szóval válaszolok neki, és természetesen tagadólag, így szerencsére megunja a kérdezősködést.