A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Ölj! - Múlt

Sosem hittem volna, hogy bárki képes lesz nagyobb súlyt rám helyezni, mint az anyám. Mégis, ahogy meghajoltam, inkább az elviselhetetlenül nehéz felelősség alatt, mint illendő búcsúztatásul a grófné számára, már beláttam, hogy igenis lehet rosszabb. Az utolsó lehetőségem pedig drága cipőiben, az én kudarcomon kuncogva távozott a Rózsából.

Hatalmas dörrenéssel csukódott be utána, az utolsóként maradt vendég után a kapu, ezzel végleg elzárva a Madame által számomra kijelölt utat.

Sosem éreztem akkora kínt, mint akkor. A lábaimból kiment az erő, az sem érdekel, ki lát meg, miközben összecsuklok a foltos szőnyegen. Megérdemeltem volna, hogy Ifets egy életen át csúfoljon azért a pillanatért, hogy anyám örökké megvető pillantásokkal jutalmazzon, valahányszor kénytelen vagyok elmenni mellette. A torkom összeszorult, a levegő túl sűrű volt, és én csak fuldokoltam a kudarcom tudatában.

Sírni akartam, összetörni valamit, összetörni magam, amiért ennyire haszontalan, ostoba voltam...

Azt hittem, nem lehet rosszabb, de kővé dermesztett a rettegés, ahogy meghallottam a Madame lassú, botja koppanásaival kísért lépteit.

Behúztam a nyakam, és szorosan lehunytam a szemeim, felkészülve a legrosszabbra. Csak akkor mertem óvatosan kilesni szemhéjaim rejtekéből, ahogy a nehézkes csoszogás elhaladt mellettem, így még éppen láthattam, amint az idős hölgy a botjával rávágott az ajtó fájára, ami akkorát döngött, mintha az egész épület össze akarna dőlni, mégsem adta meg magát.

A Madame számomra ismeretlen, tis nyelven sziszegett az orra alatt, és ahogy felém fordult, biztos voltam benne, hogy én leszek a következő...

A földre borultam előtte, homlokom a mocskos szőnyeghez szorítva, a kezem pedig a mellkasomra, amiből mintha szökni akart volna erőteljes kalapálásaival a szívem.

A bot kopogása viszont megint távolodott, ami legalább olyan rossz volt. Ez lenne a büntetésem? Elrontottam, ezért végleg lemond rólam?

Az előteret betöltötte a dohányfüst, ahogy a Madame rágyújtott, az ismerős illat könnyített a légzésemen, a torkomat fojtogató kudarcon annyira, hogy képes legyek megszólalni.

– Bocsásson meg!

Újabb nehéz koppanás, ezúttal sokkal közelebb. Összerezzentem az ijedtségtől, ellepett a hideg veríték, de a hangos zajt nem követte fájdalom. Óvatosan felnéztem, és nagyot nyeltem, ahogy észrevettem a Madame botját mellettem a földön heverni. Nem lehettem biztos benne, hogy szándékosan dobta mellém, vagy csak elhibázta.

De olyan nyomorultul éreztem magam, hogy ha ez utóbbi volt a helyzet, akkor adjak neki még egy esélyt. Felvettem a botját, visszavittem neki, és a széke elé térdeltem, lehorgasztott fejjel, várva a büntetést. A Madame viszont csak gyengéden végigsimított a hajamon, amitől az első könnycsepp áttört az akaraterőm gátján, és zuhanás közben megcirógatta az arcom.

Nem értettem. El sem tudtam képzelni, miért nem haragszik rám legalább annyira, mint én magamra.

– Tudnod kell, fiú, hogy ami ma este történt, az nem a te hibád – játszadozott tovább gyengéden a hajammal, én pedig az ölébe hajtottam a fejem, és csak hagytam. Közben a könnyeim egyre inkább eláztatták a sötét ruhát, de nem szólt meg érte. – Talán félreismertelek. Talán túl tiszta vagy, hogy azt az utat járd, amit én jósoltam számodra.

Beleharaptam remegő ajkamba, hogy ne vonyítsak fel a mérhetetlen fájdalomtól. Tényleg lemondott rólam. Az egész világ kitaszított, és én olyan ostoba voltam, hogy még annak a bizalmát is elveszítettem, aki egyedüliként törődött velem.