A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Tanulj! - Jelen 2.

Ég a tenyerem, hogy megint megnézzem, pedig valószínűleg semmit nem változott az utóbbi tíz percben sem. Inkább kényszerítem magam, hogy továbbra is azt figyeljem, ahogy a palota előtt néhány kertész próbálja feltölteni a földúton az esőzések következtében keletkezett, mára kisebb tóvá dagadt gödröt. Fáradhatatlan, eredménytelen erőlködésüknél még azt is érdekesebb lenne nézni, ahogy nő a fű.

Így nem csoda, hogy hamar sokkal lényegesebb kérdések felé kalandoznak a gondolataim.

Például arra, hogy az elmúlt napokban nem történt semmi. Amivel általánosságban nem lenne baj, épp itt volt az ideje egy kis nyugalomnak, most mégis összezavar, hogy ennyire békés minden.

Számítottam rá, hogy Rodnas már a csók utáni napon megkeres, esetleg egy lélegzetvételnyi nyugtot sem hagy nekem, de az ellenkezője történt. Egyáltalán nem is láttam az elmúlt napokban, pedig amennyire igyekeztem megtalálni, ez csak úgy lehetséges, ha elnyelte a föld. Talán akkor egyenesen a Pokolban kötött ki.

Egyik nap órákig vártam az étkezőben, úgy spekulálva, hogy nemes ember lévén nyilván nem mutatkozhat a konyhában, hanem a királynéval és más neves vendégeivel együtt majd a díszes, kecskelábú asztalnál ülik körbe a legfinomabb fogásokat. Már az ebéd felénél jártak, amikor tudatosult bennem, mi a Poklot művelek egyáltalán: ahelyett, hogy örülnék neki, nem liheg a bosszantó vénség a nyakamban, inkább még én futkosok utána?

Rögtön ott is hagytam a búvóhelyem, és azzal büntettem magam, hogy a nap hátralevő részében ki sem léptem a hárem szobájának nyomasztó unalmából.

Máskor azon kaptam magam, hogy a szokásosnál sokkal gyakrabban fordulok meg az első emeleti vendégszobák környékén, ráadásul végig egy bizonyos ajtót fixírozva, hátha épp akkor lép ki rajta valaki. Mondjuk egy bizonyos valaki. Az ilyen alkalmak után legszívesebben felpofoztam volna magam.

Az ablakon kívül az egyik kertész beleesik a hatalmas tócsába, és egészen elmerül benne, mire az üveg homályos, halvány tükröződésében látom, hogy elmosolyodok. Ez egy szép napnak ígérkezik. Ma eddig megálltam, hogy keressem... amiért megérdemlek annyi jutalmat, hogy legalább megint megnézzem az egyetlen nyomát annak, ami igazolja, hogy nem csak képzeltem az egészet. Mert miután egyszer sem láttam napok óta nyomát sem, kezdtem aggódni, hogy megőrültem vagy csak álmodtam az egészet... viszont ahogy felhúzom az ingem, Rodnas ujjainak már sárguló, múló nyoma az oldalamon nagyon is valóságos. Megbököm, de már nem is fáj.

Ha eddig nem is őrültem meg, ha így folytatom, egészen biztosan meg fogok. Annyi a dolgom, hogy csoda, ha észben tudom tartani mindet, de egyikkel sem jutok egyről a kettőre. A királyné gyengesége utáni nyomozás is áll, ami legalább abból a szempontból jó, hogy nem láthatta meg a zúzódásom. Emellett még mindig csak találgathatok, mivel haragítottam annyira magamra, hogy a túlvilágra akart küldeni. De nem vagyok olyan ostoba, hogy kétszer elkövessem ugyanazt a hibát, nem fogom keresni, amíg nem hívat, így viszont esélyem sincs megtudni semmit.

Ráadásként kaptam a nyakamba egy bosszantó vénséget, akiről azt se tudom, hogy kéne kezelnem, mint a királyné kedves barátját, pedig nagyon el kéne tüntetni a kúriából. Az az érzésem, hogy keresztbe fog tenni a bosszúmnak, ha sokáig marad még.

Összerezzenek, ahogy valaki kivágja a hárem szobájának ajtaját, akkorát dörren a falon, hogy azt az egész kúriában hallani. Sened viszont úgy fest, mint akit ez izgat a legkevésbé. A földhöz vágja a könyvét, aminek öreg borítójából egész porfelleg száll elő a parkettához csapódás közben. Érdeklődve figyelem a jelenetet, de ekkor Sened észreveszi, hogy nincs egyedül, keserű mosolyra húzza a száját, és úgy hajol meg, mint aki cseppet sem gondolja komolyan a szavak nélküli bocsánatkérést.