A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Ölj! - Jelen 1.

Elkéstem. A gondolat élesebben mar belém, mint a fagy karmai, amiket még kegyetlenebbre köszörült a fellegektől szűrt, gyenge holdvilág.

Natoz mégsem olyan ostoba, mint ahogyan azt feltételeztem róla, de egyedül az én hibám, hogy alábecsültem, és egy ilyen lehetőséget adtam a kezébe. Egy arany túl sok. Nyilván rájött, mennyire értelmetlen volna a régi, bizonytalan életéhez ragaszkodni, mikor ekkora összeggel kényelmesen újrakezdhet mindent. Talán már tegnap, a megbeszélt időpontban sem volt itt.

Egy nappal utána pedig végképp nincs. A hidegben már teljesen megdermedtem, az arcom húzódik a rá kiülő fintortól. Összedörgölöm a kezeim, hogy egy kis melegséges csiholjak, aztán a tenyerembe lehelek, és kiélvezem az arcomba visszacsapódó fehér párafelleg hordozta csekély hőt.

Még ha ostoba ábránd volt idejönni, akkor is megért egy próbát. A méreg egyszerű és elegáns megoldás lett volna egy merénylethez, tiszta, hagy időt a menekülésre is. De ha kénytelen vagyok bemocskolni a kezem, olyan módon csinálni, hogy utána garantáltan elkapnak, akkor is megteszem. Az életemmel is megfizetem a bosszúm árát.

Miközben fázósan összébb húzom magamon a kabátot, egyedül azt sajnálom, hogy ennyi energiát fektettem a kiszökésbe.

A legutóbbi Pedubban tett látogatásom után pontosan tudtam, mire lesz szükségem, Rodnas szobáját viszont messziről kerülnöm kellett. Pedig onnan olyan egyszerűen megszerezhettem volna mindent... helyette lopkodhattam, ahonnan csak tudtam. A király őrsége mellett már majdnem kihívás volt, de még így is meglett minden éjszakára, a nap közbeni kiszolgáló munka ellenére is.

Az elkeserítő helyzet tükrében viszont nem édes ez a siker. Nem mintha a múlt éjszaka történtek óta bármi is édes lenne.

Belerúgok egy a sikátorban széttört üveg szilánkjába, és sóhajtva követem a csilingelés hangját. A király emberei rendet tettek, az utcákra visszatértek a lágy mécseslángok, a zsebmetszők visszahúzódtak a mélyebb árnyékokba. A kocsma viszont éppen olyan hangos és élettel teli, mint bármikor máskor. Aki már elvesztette az eszét a pohár alján, annak édes mindegy, ki vigyáz arra, ami ennek ellenére is megmaradt neki.

Már azon vagyok, hogy kifaggatom a pultost, mégis mennyit tud egy nincstelen, fekete hajú, kék szemű vendégéről, mikor az üvegszilánk csörgése megfordul, és hirtelen közeledni kezd. Mozdulatlanná dermedek, egyedül a fejem fordítom lassan hátra, hogy a sötétséget fürkészve legalább megbecsüljem, ki a támadóm, és mennyi esélyem lehet ellene. A fogamat csikorgatom a gondolattól, hogy nincs nálam a késem, és ebből még nem gondoskodtam utánpótlásról, így lehet, hogy az egyetlen lehetőségem a futás...

– Kérdés?

A fiú egy kapualjból les ki, és alig veszem észre, egy jól megtermett patkány is nagyobb nála. A szeme viszont ijesztően villog, mint egy macskának. Mit keres egy tis kölyök az éjszaka közepén Pedub legsötétebb szegletében?

– Milyen kérdés? – lazítok a tartásomon. Egy ekkora gyerekkel szemben nincs szükségem késre, fél kézzel méterekre elhajítom, ha túl bosszantónak találom.

– Te kérdez. Én pénz – áll fel lassan. Ahogy végre jobban megnézhetem magamnak, elcsodálkozok, hogy egyáltalán még életben van, miközben alig fedi a testét ruha. Talán melegíti a tisek tüze.

– És biztos vagy benne, hogy tudsz válaszolni? – lépek lassan közelebb, de még csak össze sem rezzen. Sőt, kilép az árnyékból, és hátralök egy arcába lógó tincset, amit olyan vastagon fed a koszréteg, hogy meg nem mondanám róla még nappali világosságnál sem, eredetileg vörös lehetett.