A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Ígérd meg! - Múlt

A végletekig kimerült voltam, mégis képtelen arra, hogy akár szemhunyásnyit is aludjak. Csak feküdtem az ágyamban, ólom nehézségű szemhéjaim kitartóan húztak az álom felé, mégis abban a pillanatban, hogy lehunytam őket, úgy éreztem, mintha nem lennék egyedül a szobában.

Amint teljes lett a sötétség, azt láttam magam előtt, ahogy anyám az ágyamon ül. Ahogy a szobám padlóján zokog, abban a reményben, hogy így majd megsajnálom. Éreztem a jelenlétét a takaróban, a padlódeszkákban, a falakban, a csukott ajtóban. A mellkasomra nehezedett, nem hagyott levegőhöz jutni, hogy valahányszor megkíséreltem engedni az álom vonzásának, néhány másodperc múlva zihálva ültem fel az ágyban, és riadtan kémleltem a félhomályt abban a hiszemben, hogy az egyik sötét sarokban egy zöld szempárt fogok észrevenni, amint megvetően méreget.

Nem nyugtatott meg, hogy harmadjára is végigjátszva ugyanazt, veszett forgolódásom végére biztos lehettem benne, hogy az anyámnak nyoma sincs aprócska szobámban. A fejemből pedig nem volt olyan egyszerű kiüldözni, mintha csak ki kellett volna löknöm az ajtón.

Megadó sóhajjal felültem, és megcsapkodtam kissé az arcom, hogy magamhoz térjek. Egész nap az járt a gondolataimban, hogy meg kéne mondanom neki a Madame-al kötött alkunkat, mégsem akartam, hogy túlságosan belelovallja magát. Viszont úgy tűnt, addig nem leszek képes nyugovóra térni, amíg ezt le nem tudtam.

Nyögve megmozgattam beállt izmaimat, felhúztam a cipőmet, és nekivágtam az éjszakai Rózsának, ami élőbb volt, mint a nap bármely más szakaszában.

A folyosón Ifets fűzött egy férfit, de azt annyira elbűvölte a lány, hogy úgy tűnt, még csak észre sem vett, ahogy elhaladtam mellettük. A lépcsőn felzubogott az előtérből érkező jókedv, a lányok vidám kacajának és ércelődésének hangja, összeolvadó morajuk olyan hangulatot teremtett, hogy még nekem is kedvem támadt volna lemenni és megnézni magamnak a társaságot, pedig már vagy ezerszer végignéztem az éjszakai tobzódást.

Vagy csak indokot kerestem magamnak a megfutamodásra. Bármelyik másik hely vonzóbbnak tűnt abban a pillanatban, mint az az oroszlánbarlang, ami felé tartottam.

Lépteim annál inkább lelassultak, minél közelebb értem, mégis túl hamar ott álltam a küszöbön. A résnyire nyitott ajtón belesve láttam, ahogy anyám a tükör előtt forgolódik, majd kioldja a csomót a fűzőjén, és még jobban meghúzza. Úgy tűnt, dolgozik az éjjel, csak szokásához híven elhúzta a készülődés óráit.

Így, hogy nem tudta, figyelem, teljesen normálisnak tűnt. Nyoma sem volt rajta a beszélgetésünknek, a terhességnek, a bolondságának és a ketségbeesésének. Csak egy érett korú nő volt, aki számára a legnagyobb problémát az jelentette, hogyan tüntesse fel magát fiatalabbnak merész öltözetével, ami kis híján teljesen megmutatta formás kebleit, fűző formálta keskeny derekával, az arcán maszkká összeálló rengeteg hölgyporral, ami még így sem volt képes teljesen eltüntetni a ráncait. Haját olyan laza kontyba fogta, hogy úgy tűnjön, mintha az este elején még rendesen megcsinálta volna, de az ágyban fekve, egy vendégét szórakoztatva már kiszabadult volna belőle néhány tincs.

Már az utolsó simításoknál tartott, a padlódeszka alól elővette titkos parfümjét, és magára permetezett egy keveset, ajkát vörösen kihúzta, és elégedett mosolyt vetett a tükörképére.

Ő élte az életét, mintha mi sem történt volna. Mintha bennem mélyebb nyomokat hagyott volna a beszélgetésünk, mint benne, amitől ez az egész nem érződött helyesnek.

Én pedig követni akartam a példáját. Úgy akartam tenni, mint aki szintén félvállról veszi a dolgot, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy sok álmatlan éjszaka vár rám a közeljövőben.