A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Segíts! - Múlt

– Segítséget kérni nem szégyen. Nem csak arra használhatjátok, amitek van, hogy néhány garast gyűjtsetek az éjjel, ennél sokkal többre is képesek vagytok.

A mellettem ücsörgő Esemára esett a pillantásom. Fejét a vállamra hajtotta, mintha még arra sem lett volna képes, hogy magától megtartsa. A szöges ellentéte volt annak a nőnek, aki alig pár nappal korábban bátran kiállt, hogy visszarántsa a Vörös Rózsát a végső hanyatlásból. Ha nem a saját szememmel lettem volna tanúja, valószínűleg el sem hiszem, hogy képes volt rá az az ártatlan tekintetű angyal, aki arany tincsei függönyén át tiszta gyermeki kíváncsisággal nézett fel az idős matrónára, mint aki várja a mese végét.

– Fiú, figyelj! – emelte meg a Madame a hangját, mire ismét felnéztem rá. Ahogy a koszlott szőnyegen kuporogtunk a szobájában, ő a karosszékben ülve elérhetetlennek tűnő távolságban magasodott fölénk. Amint konstatálta a figyelmem, elégedetten szívott egyet a cigarettából. A másik kezében tartott bögrére látszólag teljesen megfeledkezett, de nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy a szavába vágva emlékeztessem a főzet gyógyhatására. – Nisir grófné nyár végén vidékre utazik. Sezdegen is áthalad, így meghívtam egy a tiszteletére rendezett estélyre, amit hálásan el is fogadott. Ha az ő kegyeibe bekerülsz, onnantól biztosítva van a jövőd. Addig viszont még sok dolgunk lesz...

– Már évek óta tanít. Mégis, mi olyan van még, amit nem mutatott meg? – szaladt ki a számon meggondolatlanul. Persze, kíváncsi voltam a válaszra, de abban a pillanatban fontosabbnak tűnt, hogy a Madame ne idegeskedjen feleslegesen. Ha meg kell szidnia a nagy számért, azzal is a kevéske erejét vesztegetem, aminek sokkal inkább a visszanyerésében illett volna segítenem a betegsége után. Harag helyett viszont látszólag csak értetlenség suhant át az arcán, mintha nem ugyanazt a képet szemlélte volna, amit én.

– Mondd, fiú, voltál már egyáltalán nővel?

– Nem...

– Akkor pont a legfontosabb dolgot nem tudod még! De előbb mást akarok még mondani – legyintett, majd ismét a bögre köré fonta az ujjait, körmei vidáman koccantak a kerámián. - Ha még a nyáron meghalok, fordulj a kérdéseiddel Esemához! Fiatal, de mindent tud, amit tudni lehet, és biztos vagyok benne, hogy bármikor a rendelkezésedre áll, csak kérned kell.

Esema feje megmozdult a vállamon, ahogy bólintott, én pedig csak beleegyezően sóhajtottam. Összeszorult a mellkasom attól, hogy a Madame milyen könnyedén beszélt a halálról, de nem akartam szóba hozni.

– Esema... Nem kell egyedül magadra venned a Rózsa minden ügyes-bajos dolgát – kezdett bele, mire éreztem, hogy a lány megrezzen mellettem. Átkaroltam a vállát, és szorosan magamhoz vontam, hogy érezze a támogatásom. – Iraf még úgy viselkedik, mint egy nagy gyerek, de biztos vagyok benne, hogy a kellő pillanatban fel fog nőni, és számíthatsz rá mindenben. Nem lesz rá többé szükséged, hogy te regulázd meg a lányokat.

Csak ekkor vettem észre, hogy reszketett a keze. Elkaptam, és megszorítottam, amitől egy pillanatig még mindig görcsösen feszült, de utána megnyugodva elernyedtek az izmai, és egészen nekem döntötte a súlyát. Én pedig megtartottam. Akkor még biztos voltam benne, hogy ott leszek neki mindig, ha szüksége van rám.

A Madame pedig csak elégedetten bólintott tanítványai reakcióján, majd végre felemelte a bögrét. Úgy itta ki a tartalmát, mintha a legerősebb szesz lett volna: ráncai undorodó fintor kifejezését festették az arcára, miközben egy húzásra lenyelte az egészet, majd hatalmas csattanással a karfára tette a kiürült bögrét. Még az arca is kipirult, pedig nem tudtam elképzelni, hogy a nekrosob tényleg alkoholt javasolna egy betegnek. A szobában halványulni kezdett a gyógynövények átható, kesernyés aromája.

Esema erre hirtelen felpattant, elvette a poharat, és kisietett a szobából, mintha neki elég lett volna ennyi ebből a beszélgetésből. A Madame úgy nézett utána, mint aki a puszta pillantásával akarta lebeszélni, hogy ha maradt is még a gyógynövényes kotyvalékból, azt ne most akarja a lány belé diktálni.

Az ajtó nyelve halkan kattant a helyére, én pedig még vártam egy keveset, míg biztos lehettem benne, hogy ennyi idő alatt Esema már olyan távolságba került, ahonnan nem hallhat semmit a bent elhangzottakból.

– Miért Esema? – kérdeztem, amint a lány mögött becsukódott az ajtó. A Madame szemöldöke felszaladt a homlokára, ráncai úgy megsűrűsödtek, hogy félő volt, ennyi bőr el sem fér idős arcán. – Azt hittem, Ifets-re fogja hagyni a Rózsát.

– Éles szemed van – nyomta el a cigarettát a karfán, de annak sötét fájába beleveszett az égés foltja, csak a sérült lakkozás bűze bizonyította, hogy a karosszék valóban csorbát szenvedett. – Mióta tudod?

– Régóta. Valójában elég nyilvánvaló. Ifets is tis... nem lehet véletlen két tis egy lúdi bordélyban – rántottam meg a vállam, mintha ez semmiség lett volna. A válaszai jobban érdekeltek, mint a saját gondolkodásom.

– És a Tisek Tüzéről hallottál-e már, ifjú bölcs? – kuncogott a Madame jókedvűen, amitől az én vonásaim is csiklandozni kezdte a mosoly.

– Valamennyit igen. Azt hallani, hogy amihez egy tis hozzáér, azzal mindig ugyanaz történik: elporlad, majd hamvaiból újjáéled. Egyszer valaki még azt is mondta, hogy ez a mondás még a letelepedésig nyúlik vissza, mert Scitis földjén egy hatalmas vulkán volt, ami kezdetben megnehezítette a tisek életét, de azóta békés hegyként szunyókál.

– Ez így igaz – biccentett elismerően. A karfát kapargatva próbálta eltüntetni az égésnyomot, de csak hosszú karmai lettek feketék, a fán ellenben nem látszódott változás. – A Rózsa viszont nem élne túl még egy tüzet. Ráadásul Ifets nem is fog itt maradni. Neki csak egy kifogás kellett, hogy elhagyhassa Scitist, majd hálából maradt, amiért magamhoz vettem. De ha nem leszek, elmegy világot látni, ahogyan megálmodta. A kontinensen és a nagy vízen túl.

– És felégeti az egész világot.

A Madame darabosan bólintott, mintha nem tartaná lehetetlennek az ötletet, de ez már nem aggasztja, hiszen úgysem az ő életében történik meg. Már nyitottam volna a számat, de felállt, hogy jelezze, ezzel vége a beszélgetésnek. Én viszont hajlandó voltam elengedni az ezen a témán való további rágódást, őt magára hagyni harmatgyengén viszont nem. Felálltam, és a karom nyújtottam neki, amit rövid tétovázás után el is fogadott. Rossz lábbal, gyengén nagynak tűnhet az ágyig vezető távolság ahhoz, hogy még megtűrjön.

– Nem volt még túl korai felkelnie? – aggodalmaskodtam az első lépés megtétele után. A Madame nehézkesen emelte a lábát még úgy is, hogy egyik kezével belém karolt, a másikkal pedig a botjára támaszkodott, és ahogy a finom bőrcipő ismét a földet érintette, kételkedtem benne, hogy egy hangyányival is közelebb kerültünk volna az ágyhoz.

– Tán elvesztettem a bizalmad, fiú, hogy ennyit kételkedsz a döntéseimben? – morgott az orra alatt, de nem szégyelltem el magam a megrovó szempár bűvkörében sem. Sőt, még jobban kikívánkozott belőlem, az egész nap visszanyelt aggodalom.

– El hát! Bebizonyította, hogy csak egy esendő ember, mint bármelyikünk. Igazán nagyot csalódtam magában – gúnyolódtam, mire reszelős hangon felnevetett. Pedig komolyan gondoltam, amit mondtam, ő mégsem vesztegetett több szót erre. Csak újabb lépést tett meg, növelve a kétségem, valaha is odaérünk-e a céljához.

– Nem vesztegethetünk több időt. Még ha az én életem bármelyik pillanatban véget is érhet, a tiéd még előtted áll. És még túl sok mindent át kell adnom, hogy boldogulhass...

– Ne mondjon ilyeneket! – háborodtam fel. Megelégelve a lassú tempót inkább a hóna alá nyúltam, és a súlya nagy részét megtartva néhány lépésből az ágyhoz tereltem. – A tanítás még várhat, amíg erőt gyűjt. Az egyetlen, ami nélkül nem tudnék boldogulni a jövőben, az maga. Kérem, vigyázzon inkább magára.

– A halál az élet része, fiú. Meg kell tanulnod elengedni, akinek eljött az ideje, hogy eltávozzon közülünk.

– És ha ezt nem akarom megtanulni?

– Akkor a kelleténél fájdalmasabb életet fogsz élni.