A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Mesélj! - Jelen 1.

A levélpapír mulandó az ujjaim között, csábít a gondolat, hogy már csak azért apró cafatokra szaggassam, mert megtehetem. Esetleg azért, mert fontos Rodnas számára. Vagy csak mert szabadulnék a gondolattól, hogy mit is jelent ez, mégis képtelen vagyok rá.

Szerelmes volt az előző királynéba, Inaléba, de sosem vallotta be neki. Érzéseket táplált iránta, mégis hagyta, hogy meghaljon. És ezek után még képes azt az áruló kígyót a barátjának nevezni, aki ezt az egészet okozta?

Akiről ráadásul reggel küldönc érkezett a hírrel, hogy hamarosan újra megtiszteli köreinket. Az összes cseléd hirtelen megtalálta a söprűt, amit az elmúlt napokban nem sokat forgatott, a konyha ismét nyálcsorgató illatokkal árasztotta el az egész környéket. A hárem tagjai abban a minutában nekiálltak kicicomázni magukat, abban a reményben, hogy ha a királyné hazatér, akkor majd egyikük társaságát kívánja élvezni.

A vénség pedig egy cseppet sem különb náluk, magára öltötte a legfertelmesebb ruhát, aminek még a látványától is elfog a viszketés, és mintha ez önmagában nem lenne elég, vagy egy órája ott áll az esőben, mintha attól hamarabb befutna a kocsi.

Remeg a levélpapír a kezemben, és gyorsan a zsebembe gyűröm, mielőtt valami nagyobb kárt teszek benne puszta indulatból, annak ellenére, hogy amíg egyben van, addig akár a hasznomra is lehet majd egyszer.

Bár minek is? Csak Rodnas ellen tudnám felhasználni azt a nyomorult, szerelmes szavakkal tömött fecnit, aki meg amúgy is hamarosan annyit áll kint, hogy megfázik, és láztól fetrengve, önmagából kifordulva viszi el a betegség.

Airam viszont mintha megérezné, hogy hűséges bárója élete mely perceken múlik épp, mert az utolsó bágyadt napsugaraktól kergetve a népes társaság befut az udvarba. Előbb a díszkíséret, a testőrség érkezik meg, őket követi a négy hófehér ló vontatta kocsi, amiben egy hatgyerekes parasztcsalád is ellakhatna, a hosszú menet vége pedig a csomagokkal kapásból az udvar hátuljába vezető útra kanyarodik, hogy a konyhán át behordjanak mindent, a lovakat az istállóba vigyék.

Rodnas arrébb lök egy szolgát, csak hogy ő lehessen az, aki kinyitja a hintó ajtaját, majd lesegíti Airamot a földre.

Két emelet magasságból viszont sok mindent akkor sem látok, ha az ablaküvegre nyomom az orrom. Vajon mennyire erős a szorítása a királyné karján? Csak gyengéden ér hozzá, vagy határozottan megtartja, nehogy a hosszú út során megfáradt királyné lába megadja magát, amint megkísérel talpra állni?

Vagy talán más is van egy erős szorítás mögött?

A gondolat nem hagy nyugodni, hogy folyamatosan alábecsülöm Rodnast. Láthattam már az első napokon, hogy igenis képes álarcot viselni, mosolyogni arra, aki felbosszantja. És a látszat ellenére képes megtartani a titkait. Vannak dolgok, amiket hagy a felszínre kerülni, kiszámítottan, hogy ezzel csillapítsa a környezete kíváncsiságát. A házassága is ilyen. Közben viszont nem mulasztja el mindig kulcsra zárni a szobáját, ahol az évek, évtizedek óta őrizgetett szerelmes levelei lapulnak.

Nem lehet olyan ostoba, hogy ne tudja, Inale Airam miatt ölte meg magát. Lehet, hogy neki is egészen más indokok rejtőznek az a mézes-mázos mosolya rejtekében, hogy az állítólagos barátsága mögött más okok bújnak meg...

Nem tudom, miért akarom olyannak látni, mint magamat. Csak a megérzéseim kardoskodnak ez mellett, a terveimet mégsem építhetem ilyen gyenge lábakon álló találgatásokra, amik vagy igazak, vagy nem.

Airam Rodnasba karol, és hagyja, hogy a férfi bevezesse az épületbe. Tudni lehet, mikor csukódik mögöttük a kapu, mert addig mindenki szögegyenes háttal, mozdulatlanul vár, majd a királyné távozása után kitör a fejetlenség. Rohannak, kis híján egymásnak ütközve végzik a dolgukat, majd ráadásként felbukkan az ügyetlen cseléd is, onnantól pedig az udvar maga a káosz.