A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Gyónj! - Múlt

– Mit akar még, Atyám? – morgott a Madame olyan hangon a papra, amilyen ellenségesen még sosem hallottam beszélni senkivel. Mintha a máskor cigarettafüstös, simogató altját vérfakasztóan élesre köszörülte volna az indulat.

Két lépéssel a szekrény előtt termettem, elővettem a zöldre festett, míves szelencét, aminek fedelébe számomra ismeretlen betűket véstek, és a tetejét levéve a Madame felé kínáltam, de egyetlen ingerült mozdulattal a tudomásomra adta, hogy nem kér cigarettát. Sosem hittem volna, hogy éppen a dohányfüst hiányától fog valaha is fájdalmasan összeszorulni a torkom. Ha nem féltem volna mindennél jobban a Madame haragjától, valószínűleg vettem volna magamnak egy szálat, hogy legalább a saját felborzolódott idegeim megnyugtassam. Ehelyett akadozó lélegzettel tettem vissza a szelencét a helyére, becsuktam a szekrényt, és félve fordultam vissza a Madame felé.

– Inkább egy italt hozz, fiú! – intett magához egy apró mozdulattal, majd a ruhája rejtett zsebéből előhúzott kulcsot a kezembe nyomta. Megnyugtatott, hogy közben egy pillanatra biztatóan megszorította a csuklómat, mielőtt elhessegetett volna.

Mégsem indultam, tétován a vendég felé néztem. Idős volt, a Madame karosszékével szembe állítottam neki egyet a konyhai, rozoga faszékek közül, de még ezen is úgy tudott terpeszkedni, mintha trón lenne. Az a fajta ember volt, aki annyira kövér, hogy lehetetlen megállapítani a korát, mert a bőre alatt lerakódott vastag zsírréteg kisimítja a ráncait. De nem pusztán erről volt szó. Ahogy pillantásom lecsúszott a karfán pihenő kezére, az ujjai és az arca püffedtségéből meg tudtam mondani, hogy rendszeresen iszik. A Madame megtanította felismerni a jegyeket, hogy ne pazaroljam olyan nőkre az időmet, akikre nem érdemes, egy férfin pedig sokkal könnyebb volt észrevenni a rendszeresen fogyasztott alkohol nyomait.

Nem olyan régen hízhatott sokat, ruhái feszültek rajta hastájt, pedig az egyház ilyen magas rangú embereinek nem kell olyan nélkülözésben élniük, hogy csak egy menet papi öltözetet engedhessenek meg maguknak. Nyakán olyan szoros volt a reverenda, hogy kis híján megfojtotta, tokájának több rétege közül az alsók egészen ráfolytak a fehér jelvényre.

Haja alig nőtt a feje tetején, az oldalán annál több, lassan őszbe forduló bajsza és szakálla már kezdett előtűnni borotvált arcán. Minderről mégis elterelte a figyelmet az az undor, amivel nézett. Nem csak rám, hanem a Madame irányába, a Rózsa falaira, a lépcsőkre, vagy ha felbukkant egy-egy lézengő lány. Az ijedősebbek el is menekültek előle, a makacsabbak felhúzták az orrukat, és csak azért is peckesen vonultak el a szüzességi fogadalmat tett pap mellett.

Valójában nem volt meglepő a Madame ingerültsége. Én biztos sokkal hevesebben reagáltam volna nála, ha egy vendég ilyen undorral méregeti minden tulajdonom.

– Hagyd csak, a vendégünk nem iszik – legyintett a Madame, észrevéve a tétovázásom, én pedig nem mertem tovább húzni az időt. És valójában meg is nyugodtam, hogy nem kell kiszolgálnom a papot, aki nem is sejtette, milyen jól járt azzal, hogy így nem volt alkalmam beleköpni a borába.

A Madame betegeskedése óta a pap gyakori vendég volt nálunk. Túl gyakori. Ez a látogatása azonban másnak tűnt, mint a korábbiak. Még a szokásosnál is ellenszenvesebb volt.

A Madame szobája a földszinten volt, mióta a rossz lába nem könnyítette meg számára a lépcsőzést, vagyis mióta az eszemet tudtam. Az előtérből egyetlen jelentéktelen kis ajtó nyílt az emeletre vezető feljáró mellől, amin a rézgomb épp fordítva működött, mint ahogy általában elvárná tőle az ember: kizárta azokat, akik az estélyeken kísérletet tettek rá, hogy elbóklásszanak, és ne az emeletre vigyék fel a lányokat.