A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Menekülj! - Jelen 2.

Az álom olyan erősen kapaszkodik belém, hogy először elhiteti velem: reng a föld alattam. De ahogy az éjszaka hozta színes képek halványodnak, és engedik felszínre bukkanni józan tudatomat, eljut az eszemig, hogy pusztán valaki úgy próbál felkelteni, hogy a lelket is kirázza belőlem. Morogva átfordulok a másik oldalamra, hátha vehemens ébresztőm ettől feladja, és egy pillanatra fel is sóhajtok a nyugalmat kihasználva. De csak addig tart, míg egy hegyes ujj az oldalamba nem mélyed.

Hirtelen felülök, arra készen, hogy a lendületem kihasználva akkora pofont keverek le valakinek, hogy lerepül a feje, de Tols épp idejében ugrik távolabb. Pedig ha nekem tőle kéne okulnom, akkor cserébe szívesen jómodorra tanítanám.

– Retsen álom! – gesztikulál izgatottan, de inkább valami idétlen táncnak tűnik.

– Retsen álmodott valamit? – ásítok nyújtózkodva. A kölyök csendje viszont jobban felkelti az érdeklődésem, mint bármilyen más válasz, amit adhatna. Félbeszakítom a tagjaim rutinos, reggeli megmozgatását, és neki szentelem a figyelmem, hátha az végre folytatásra ösztönzi, de csak gyermeki konoksággal néz farkasszemet velem. – Én csak örülök neki, ha addig meg sem szólalsz, amíg nem tudsz rendesen beszélni...

– Retsen... benne... álom – bök a homlokára. Felsóhajtok, a leheletem párafellege magába olvasztja a ritkásan szállingózó hópelyhek fehérjét. Tols mellett egyedül ez emlékeztet a tél hidegére, meg ahogy jobban végignézek rajta, a kabátom is, amibe háromszor is beleférne, és szüksége sincs rá, mégis lelkesen belebújt. A keze ki se látszik a hosszú ujjból.

Körbenézve már meg sem lepődök, hogy a tegnapi táborhelyünk mintha nemcsak köddé vált, de soha nem is létezett volna. Hiszen egy üstöt el lehet tenni, a kotyvalékot kiönteni, még Retsen maga is odébb állhatott, de a tábortűznek nyoma sem maradt, és nem pusztán a mindent vékonyan borító hóréteg miatt, az őzcsapás, amin érkeztünk, nem mutatja meg magát a pelyhektől elnehezülő ágak között. Tolsnak köszönhetően minket viszont nagy ívben elkerül a tél, a kidőlt fatörzs környékén képtelen megtelepedni a fehér takaró, mintha csak összeférhetetlen volna a félig tis fiúval, és ez utóbbi lenne az erősebb.

A banya imádja túlbonyolítani a dolgokat, a Pokolért is mondaná meg egyenesen, amit közölnie kell!

– És, mi történt álmodban? – állok fel, hogy befejezzem a nyújtózkodást. A húzódó izmok, ropogó ízületek eszembe juttatják, eddig minden reggel kinek a csontropogó kínjairól ábrándoztam... de már nem kell többé. Nyomorultul céltalannak érzem magam, pedig már csak azért sem akarom, hogy az érzés magába szippantson, hogy annak a vén banyának igaza legyen, és önszántamból dobjam el az életem. Még mit nem!

Tols is felpattan, arca roppant koncentrációt tükröz, ahogy kinyitja a száját, csoda, hogy a homloka nem gyöngyözik az izzadtságtól a megfelelő szavak erőltetett keresése közben.

– Mondta... mi... kérdés... – akad el, majd saját kezét megfogva összefonja az ujjait.

– Összekapcsolódik a kérdésünk?

Micsoda ostobaság! Én már megtaláltam, és meg is válaszoltam az enyém, és annak köze sincs törpe tis kölykökhöz.

Viszont semmi más ötletem nincs, mihez is kezdhetnék magammal a történtek után, mint hogy kivételesen Retsen elképzeléseit követve vigyázok erre a bosszantó kölyökre.

– Retsen szerint ismered az erdőt. Akkor vezess ki minket innen – teszem a kezem a vállára, hogy biztosan ne veszítsem el a melegét, miközben a kabátomban botladozva, de legalább magabiztosan választva irányt megindul mellettem.

Nem szólunk egymáshoz, míg a fák csupasz rengetegében meg nem találjuk az erdőn keresztülvágó utat. Tols megáll, és kérdőn néz fel rám, hogy innentől merre, de szerencsére a fák fölé kúszó füstből meg lehet mondani, merre van Pedub, ahol a hideg ellen védekezve szorgalmasan tüzelnek, szürke füstjükkel még tovább gyarapítva a sötét fellegek tengerét. Az ellenkező irányba húzom Tolst, aki viszont így, hogy már tisztában van az irányzékkal, rögtön kisiklik a kezeim közül, és előrerohanva azzal szórakozik, lépéseivel milyen mintát hagy a friss hórétegben.

A gondolataimba merülve követem őt, közben azonban időről időre hátranézek a vállam felett, hogy látszik-e még a Pedub helyét jelző, égbe emelkedő füstoszlopok hada.

Az út kanyargásának és a tömött erdei fáknak hála viszont még így is csak az utolsó pillanatban veszem észre a város felől közeledő hintót. Újból előre fordulva Tols után kutatva kezdem forgatni a fejem, de a kölyök mintha eltűnt volna. A Pokolba azzal a törpével, hogy éppen azt kellett tökéletesen elsajátítsa Retsentől, hogyan tűnjön el a legszükségesebb pillanatban! Megszaporázom a lépteim, és lehúzódok az út szélére, hogy a kocsi elférjen mellettem, de meg sem lepődök, ahogy a lovak patkóinak ritmusa lassulni kezd, majd teljesen megáll.

A város felől érkezett, vagyis valószínűleg tudja, mi történt. Airam pedig annyira mégsem ostoba, hogy ne tegye össze a képet: ki szolgálta fel a férje halálát okozó italt, ami egészen biztosan azt jelenti, hogy már birodalomszerte az elkövetőt keresik, akiről a királynétól igen pontos leírást kaphattak.

Feszülten fordulok a hintó felé, hogy ha a kiszálló ellenséges, akkor futásnak eredhessek, de feleslegesen nem akarok menekülni, a végén még Tols nem tudja hová tűntem.

De ahogy a rengeteg kabát alatt megismerem Rodnas jellegtelen alkatát, szigorú vonásait, másra sem vagyok képes, mint nevetni. Hogy éppen neki kell itt lennie... egy ilyen véletlent egészen biztosan még Retsen sem kalkulált bele a számításaiba.

Rodnas nem várja meg, hogy abba tudjam hagyni a kacagást, mellém lépve elkapja a karom, és a kocsi felé kezd vonszolni. Nem mintha nagyon meg kellene erőltetnie magát, készségesen követem őt, szemernyi ellenállás nélkül.

A Pokolba Tolsal, Retsennel meg az összes ostoba dominnal, ez az én életem, és nem a népemé. Így is épp eleget tettem értük, most már itt az ideje, hogy elkezdjem élvezni is az életem.

Ahogy észreveszem, hogy a kölyök egy fa mögött bujkálva, kistányérnyi szemekkel nézi a történteket, csak egy vigyort vetek rá. Ismeri az erdőt, és az alapján, milyen sovány, úgysincs igénye hatalmas lakomákra, majdcsak megoldja valahogy egyedül is, hogy ne vesszen éhen. Az első hópehely hidegen landol a fejemen, beleborzongok, ahogy a fagy örömmel tör át Tols szertefoszlott pajzsán, hogy visszavegye, ami az övé, de én még így is kijátsszon. Rodnas belök a hintóba, aminek szűk, de legalább négy fallal határolt terében sokkal elviselhetőbb az időjárás, mint odakint, és biztos vagyok benne, hogy ha akarjuk, pillanatok alatt be tudnánk lihegni...

Mégis csak ácsorogva várom, hogy beszálljon, akkora dörrenéssel csapja be az ajtót, hogy az egész fatákolmány beleremeg. Vele szemben vetem le magam, és a mellkasom köré fonom a karjaim, mert kezdenek akaratlanul is összekoccanni a fogaim. Rodnas vagy szándékosan hagyja figyelmen kívül a szenvedésem, vagy csak eszében sincs segíteni rajtam, az foglalja le, hogy a kocsi oldalára koppantva jelezzen a kocsisnak, így egy döccenéssel ismét elindulunk.

Rodnas úgy viselkedik, mintha itt sem lennék, legalábbis ezt mondaná az, akinek nincs olyan éles, domin szeme, mint az enyém. Csak az ablakon kívül elsuhanó tájat figyeli, de néha szóra nyitja a száját, néha perceken át keresi a szavakat, csak hogy utána egy sóhaj kíséretében feladja a próbálkozást néhány szívdobbanásnyi időre.

Én pedig nem is annyira szánalomból, mint inkább, hogy eltereljem a figyelmem a bőrömet ezer tűként szurkáló hidegről, segítek neki megtalálni a megfelelő szavakat.

– Azt akarod tudni, hogy miért tettem.