– A mi Irafunk nagyon beteg – sóhajtja Clobas, amire felkapom a fejem.
Az ősz vége zuhogó esővel búcsúzik, az ablaküveghez koppanó esőcseppek folyamatos, erős háttérzajának elnyomásához még Clobasnak is meg kell emelnie a hangját. Persze, éppen neki kell lennie az egyetlennek, aki veszi a fáradtságot, hogy felszólaljon az erős morajlásban, akinek a legkevesebb mondanivalója van.
Visszanézek a kezemben tartott lapokra, majd megfontoltan az előttem heverő szín sor végére illesztem a szív ászt.
– Igen? Pedig én nem tudom eldönteni, hogy az agyaddal vagy a szemeddel lehet a gond, ha így gondolod.
A kártyázás unalmas, de még mindig a legjobb választás ebben az özönvízszerű esőben. Az egyetlen baj vele, hogy nem lehet egyedül csinálni. Bár addig még mindig egészen viselhető volt a társaság is, míg csendben játszottunk, és Clobas nem nyitotta ki a száját, főleg nem ilyen ostobaságok kedvéért. Még egyszer végignézek a padlón heverő megkezdett sorokon, a színek és számok kopott feliratai az elnyűtt kártyalapokon remegni látszanak a középre tett lámpás fényében, amiből az olajszagon kívül egy kis meleget is próbálunk magunkba szívni.
Nem látok más lehetőséget, hogy megszabaduljak még valamitől a kezemben, úgyhogy a mellettem ülő Abash felé fordulok, hogy átadjam a kört, de ő egyáltalán nem a játékra figyel, hanem engem vizslat.
– Pedig szerintem Clobasnak igaza van – vet ellen, és leteszi a kártyáit maga mellé a földre. Csak a szemem forgatom. Mint egy rakás pletykás öregasszony, nem mint egy csapat férfi. Vajon ha fognám a lámpást, és betörném vele Abash okos fejét, egy rossz helyre fúródó üvegszilánkba halna bele, vagy az égő kanóc őt is lángra lobbantaná, és lassan válna a tűz martalékává?
– Ugyan, ne nézz már úgy, mint akivel épp most közlik, hogy elkapta a tüdőbajt – forgatja a szemét Sened. Egyedül ő az, aki szintén türelmetlenül dobol a lábával, és Leinadot szuggerálja, aki Abash után következik, hátha az úgy veszi, hogy a szeplős ezzel passzolta a kört. Leinad viszont az ablakon bambul kifelé, mintha az eső érdekesebb lenne a társaságunknál. Valahol meg tudom érteni. Így viszont Sened kénytelen visszafordulni, és végre értelmes magyarázatot adni. – Szórakoznak veled, de te annyira ostoba vagy, hogy még csak fel sem tűnik. Arra céloznak, hogy szerelmes vagy.
– Én aztán nem! – méltatlankodok. Mégis honnan a Pokolból juthat egyáltalán az eszükbe ekkora ostobaság?
– Ó, dehogynem! – veszi vissza a szót Clobas. – Folyton máshol jár az eszed, és koslatsz valaki után. Vagy talán azt hiszed, láthatatlan vagy, mikor az étkezőben megfordulókat fürkészed? Aztán mindig csalódottan kullogsz el. Kire vársz olyankor? Csak nem az egyik cselédre? – találgat, mire Abash felhördül mellettem.
– Remélem, nem Zilére – jegyzi meg, mire érdeklődve felvonom a szemöldököm. Ez a beszélgetés egyre bizarrabb irányba megy el, ami lehetne akár szórakoztató is, ha valaki más lenne a téma, így viszont szimplán bosszantó. Talán az egész szobát fel kéne gyújtanom a lámpással, és akkor mindegyiküktől megszabadulhatnék egy csapásra.
– Ugyan, biztos te is ismered Zilét – ragadja Sened magához a szót és a játék folytatását is, ha már senki más nem hajlandó rá. Addig pakolássza a földön heverő lapokat, amíg az összes kártya el nem fogy az ujjai közül. Nyert. Bedobom a lapjaimat, de nem vagyok különösebben csalódott, az unaloműzés funkcióját akkor is betölti a játék, bárki győz a végén.
Nekem amúgy is egy sokkal nagyobb játékban kell babérokra törnöm, amiben éppen Sened az egyik kulcsfontosságú figurám. Vajon az elmúlt napokban, a kis segítségemmel mennyi mindent sikerült kiderítenie Rodnasról?
ESTÁS LEYENDO
A Selyemfiú ⦑befejezett⦒
FantasíaHa már minden mást feláldoztál a bosszú érdekében, kész lennél eldobni a tested is? Iraf még kisgyermekkorában, rabszolgaként kerül a Vörös Rózsa nevű bordélyba. Már nem is emlékszik rá, milyen érzés a szabadság. Az egyetlen öröksége az Aliúd Biroda...