A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Engedd el! - Jelen 2.

Figyelmeztetés: erőszakos, erotikus tartalom, +18

– Mondd, Iraf, találkoztál már valaha nekrosobbal?

Szóval úgy fogunk tenni, mintha mi sem történt volna. Ez az élmény után viszont van annyi eszem, hogy zokszó nélkül belemenjek Airam játékába, bármi is legyen az.

– Még nem. De anyám mindig azt mondogatta, hogy ha bármi történik, mindig forduljak hozzájuk bizalommal – bukik ki belőlem az igazság. Túlságosan zaklatott vagyok egy jó hazugság kitalálásához. Airam megvetően horkant a válaszom hallatán, pedig a hang egyáltalán nem illik egy hölgyhöz.

– Ne is akarj találkozni velük. Megadják, amiről úgy gondolod, hogy a szíved vágya... és cserébe elvesznek valamit, amiről azt sem tudod, mennyire fontos, míg el nem veszíted.

Nem kérdezem meg, mi történt, ami alapján ezt mondja, a hangszíne alapján el tudom képzelni. Csak reszketeg térdekkel követem, ahogy tovább lépcsőzik. Nem állt meg az első emeleten, vagyis még mindig nem szándékozik visszaengedni a szobájába, mégsem kérdezek rá, milyen tervei vannak velem. Pár percen belül úgyis ki fog derülni

– Akinek semmije sincs, attól úgyse tud elvenni semmit – ellenkezek gyengéden.

– Azt hiszed. Aztán mikor elveszted a szemed világát vagy azt az ékesszóló, szemtelen nyelved...

Nagyot nyelek, és elhatározom, hogy ezt a témát sem firtatom tovább.

A második emeletre érve Airam átvág a Világos termen, hagyja, hogy kitárjam előtte a faragott ajtót, majd megtorpan, ahogy meglátja a sötétségbe burkolózó folyosót. Elfojtok egy elégedett vigyort, amiért a rendíthetetlen királyné ennyitől megijed, és inkább a karom nyújtom neki, amibe a szokásosnál is erősebben kapaszkodik, ahogy megindulunk előre.

– Hova kísérhetem Felséged? – kérdezem előzékenyen, ahogy lassan elindulok előre. Nem siettetem, próbálom úgy kormányozni, hogy a jól ismert folyosó hézagos padlójának egyetlen repedésébe se akadjon meg a lába, mégis lassan, tapogatózva halad mellettem. Mivel most nem mérhetem a lépéseimben a távolságot, szabad kezem a falon futtatom, és abból próbálom megbecsülni, hol járhatunk, hogy hány ajtó mellett haladtunk el, mennyire szövevényes a repedések mintázata az ujjaim alatt.

– Végig – mondja halkan, és még erősebben kapaszkodik. Bóklásztam már a folyosó végén, de a mi szobánk után már csak cselédszobák vannak, így egyikbe sem mertem benyitni. Nem akartam, hogy szaglászáson kapjanak, és ezek szerint tényleg van valami a folyosó végén, ami kíváncsiságra lehet méltó, ha már odamegyünk.

Egyszer csak megtorpanok, amint érzem a falon, hogy még egy ajtót elhagytunk, majd várakozón magam elé nyújtom a kezem, ami a falba ütközik.

A sötétben tapogatózás alatt sikerült megnyugodnom annyira, hogy elmosolyodjak, most úgysem láthatja senki. Natozt elküldték, na és? Egy vetélytárssal kevesebb, én pedig a csodával határos módon, de megúsztam, és maradhattam. Tanultam a dologból, és most már nem hibázok, amíg ki nem találtam, hogyan állhatnék legjobban bosszút, és végre nem hajtottam.

Motozást hallok magam elől, Airam királyné tapogatózik valami után, majd kitárul egy ajtó, és az őszi éjszaka metsző, hideg szele vágtázik végig a folyosón az ezüst holdvilágot kergetve. Fényénél már látom, hogy egy alig észrevehető kijárat volt letapétázva, amit Airam kinyitott. Odakint a csípős, hűvös éjszaka vár ránk, meg egy csigalépcső, amit kívülről sokszor láttam már a kúria oldalában kacskaringózni, de sosem jöttem rá, hogyan lehet az épületből oda jutni.