A Selyemfiú ⦑befejezett⦒

Ne szeress! - Múlt

Az anyám nem bírta elviselni a tudatot, hogy legyen valamim, bármim, ami neki nem adatott meg.

A Vörös Rózsa emeletén minden örömlánynak volt saját szobája. Nem palotába illő helyiségek, de a vendégek kényelme érdekében vetélkedtek a Sezged fogadói által nyújtott szálláshelyekkel, csak még többet is kínáltak azoknál társaság tekintetében. Méretük ellenére nem kapott túl sok bútor helyet bennük, így viszont sokféle tevékenység végzéséhez teret engedtek szellősségükkel. A nagy ablakok oldalán nehéz, vastag függöny várta, hogy esténként besötétedjen, és szükség legyen óvó kezeire, hogy a Rózsa titkai annak négy fala közt maradjanak.

Anyámnak is volt egy szép szobája nagy, kényelmes ággyal, ahol a vendégeit szórakoztatta, de emellett volt egy közös lakrészünk is. Kicsi volt, a Rózsa azon részében, ahol már az épület szélénél lejtett a tető, így a ferde mennyezet csak a szoba egyik falánál engedett felegyenesedni, a másik felében pedig már hétévesen bevertem a fejem a plafonba. Csak egy ágy volt itt, kicsiny szalmaágy sok lepedővel, hogy elfedje a szikkadt szárak szúrását, meg egy ablak, amin sosem jött be fény, mert a szomszédos ház falára nézett.

Így érthető, hogy anyám sosem volt itt, mindig a saját szobája kényelmes ágyában aludt, ott tartotta mindenét, mert a ferde tetejű helyiségben még csak egy láda se kapott helyet a holmimnak. Mégsem az én szobám volt, hanem a miénk.

Ott hallottam meg először azt a borzalmat. A fülemre tapasztottam a tenyerem, és arra gondoltam, ezt még a piactéren kolduló süket bácsi se nevezett volna éneknek, legnagyobb jóindulattal is csak óbégatásnak. Még a szőr is felállt tőle a hátamon, mégis tudni akartam, honnan jöhetett.

Kimásztam az ágyból, és megpróbáltam kihajolni az ablakon, de bevertem a fejem a szomszéd ház falába, és még úgy sem láttam semmit. Könnybe lábadt a szemem, de miután óvatosan megtapogattam az ütés helyét, úgy tűnt, megmaradok, így nem keseregtem tovább.

Kirohantam a fenti folyosóra, hogy átnyargaljak anyámhoz, hiszen az ő ablaka már a főbejárat irányába nyílt, ezért onnan többet kideríthettem, mint a közös kis lyukunkból.

Egyedül az állított meg, mikor már majdnem ott voltam, hogy Ifets szobájának ajtaja résnyire nyílt, sötét szeme villámokat szórt, ahogy kilesett. Kővé dermedtem, senki sem volt a közelemben, akire ráfoghattam volna a zajongást, így csak az ingem alján a megbomlott varrással babrálva azért rimánkodtam, hogy legalább ne jöjjön ki móresre tanítani. Már benne jártunk az éjszakában, és abban reménykedtem, hogy ha a tis lánynál vendég volt, akkor úgysem tehette meg, hogy pusztán a fegyelmezésem kedvéért magára hagyja. És szerencsére igazam is lett: Ifets beérte annyival, hogy meggyvörösre festett, telt ajkai elé emelte egy ujját, majd megvárta, míg reszketegen bólintottam, hogy megértettem. Csak utána húzódott vissza a szobájába.

Nekem viszont rögtön visszatért a bátorságom, amint becsukódott az ajtó, és dacosan kiöltöttem a nyelvem, majd csak azért is futva tettem meg a maradék távolságot is, aztán megtorpantam. Biztosra akartam menni, hogy nincs anyámnál senki. Egyszer meglestem őt egy vendégével, és az emlékkép önmagában is elég volt hozzá, hogy ne akarjam, ez még egyszer előfordulhasson, a következményeiről nem is beszélve.

A kulcslyukra tapasztottam a fülem, és vártam. A Rózsában az ajtók és a falak magukba nyelték a hangok nagy részét, de kitapasztaltam, hogy így mégis szinte biztosan ki lehetett deríteni, melyik szobában dolgoztak már, és hol lopták csak az időt. Anyámtól pedig nem szűrődtek ki ritmusos nyögések és sóhajok, ami elég volt, hogy egy fokkal nyugodtabban, de még ennek ellenére is nyirkos tenyérrel lenyomjam a kilincset.