Az elveszett lány (Twilight ff)

Part 22

-Értem. -válaszoltam.

-És Lucy, hogy tudd ez nagyon felelőtlen dolog volt, amit műveltél? Miért nem szóltál nekünk, hogy bajban van? -utalt Bellára a legjobb barátom.

-Nem tudom Jasper, egyszerűen így éreztem jónak, utólag belátom, hogy nagy hülyeség volt, de ott abban a pillanatban valamiért azt éreztem helyesnek. -suttogtam.

-Most az egyszer elfogadom ezt a magyarázatot, de legközelebb kérlek szólj, ha baj van. -simogatta meg az arcom, én pedig rá mosolyogtam.

-Carlisle. Mikor mehetek haza? Vagy inkább mikor engedtek ki innen? -néztem a még bent lévő orvosra.

-A leleteid alapján még bent kell lenned egy hétig utána saját felelősségre haza engedlek, ahol persze mindig lesz melletted valaki. Kapsz mankót, bár nem tudom, hogy tudsz majd vele lépcsőzni, de gondolom te ezt is meg fogod oldani. Mint eddig mindent. -mosolygott rám.

-Túl jól ismersz. -kuncogtam- és köszönöm, hogy megmentettetek.

-Te már a családunkba tartozol Lucy, ez a család dolga. Kitartunk egymás mellett, és segítünk egymásnak ha kell. -válaszolt- De ha most megbocsátotok nekem mennem kell megnézni Bellát. -monda és mosolyogva kisétált.

-Végig melletted leszünk, segítünk ha kell csak szólj és máris ott leszünk. -mosolygott Jasper. -De most pihenned kell. -simogatta az arcom.

-Rendben. -néztem bele arany szemeibe.

1 hét múlva.

Végre kiengedtek a kórház falai közül. Ha jól tudom Edward végig bent volt az emberlánnyal kivéve persze amikor már annyira megszomjazott, hogy muszáj volt elmenni vadászni.

Az igazat megvallva a kórházban töltött idő alatt én is majdnem elvesztettem az eszem, de szerencsére a kórtermem közelében lévő Carlisle csempészett ki nekem 2 tasak vért és azt gyorsan meg is ittam.

Mivel belem egyidőben engedek ki Bellát így Edward vitt minket haza kocsival. Pontosítok, engem kidobott otthon és csak utána vitte haza barátnőjét.

Ami a lábam illeti, nem tudtak még szerezni újat így kénytelen voltam drága barátomhoz a mankóhoz fordulni. Megmondom őszintén, nagyon nehéz volt vissza szokni hozzá és elég kellemetlen is.

Ha tehettem egész nap ki nem mozdultam a szobámból hiszen még picit fájtak a sebeim és mozogni is alig tudtam. Egyedül csak fürdés miatt léptem ki a szobám ajtaján. Hát igen a fürdés, a mozgás korlátozottságam miatt felváltva Alice és Rosalie segített nekem mosakodni. Először elég szégyenlős voltam, de utána rájöttem, hogy ők is lányok és nincs olyan dolog rajtam, ami rajtuk nem lenne. Aminek igazán örültem, hogy az együtt töltött idő alatt sokat beszélgettem mind a két lánnyal és úgy érzem erősebb lett a barátságom mint kettejükkel mint az ominózus eset előtt.

Napi szinten járt be hozzám esténként Carlisle rám nézni, hogy vagyok, illetve azt kérdezgette, hogy kérek e fájdalomcsillapítót. Minden nap el kellett ismételnem neki, hogy köszönöm nem, hiszen az én hibámból vannak rajtam, el kell viselnem a következményeket.

A minap hallottam, hogy fiú testvéreim valamilyen bálról beszélgetnek, ebből leszűrtem, hogy suli bál lesz. Az esemény miatt Alice be is lépett az ajtómon.

-Gyere Lucy. Megyünk bálba. -mondta izgatottan. A szekrényemhez lépett és kihúzta belőle a kedven „báli" ruhám.

-De Alice. Nem mehetek így. Mit fognak szólni hozzám? Nem is tudok táncolni. -próbáltam kifogásokat keresni.

-Nincs kifogás csajszi. Jössz velünk és kész. Most pedig segítek öltözni.

Alice meg se hallva a tiltakozó szavaim nehezen rám rángatta a ruhám, oda adta a mankóm és a tükör elé állított.

-Csodásan festesz tesó. -mosolygott rám.

-Köszönöm szépen Alice. Te is igazán csodás vagy.

-Na indulás csajszi bálozni. -húzott ki az ajtón.

Lesegített a hosszú lépcsősoron és bevezetett a nappaliba, ahol a család fiú tagja illetve Rosalie vártak minket indulára készen. Mind beültünk a kocsiba (kivéve Edward mert ő elment Belláért) és elindultunk a bálba.

Sziasztok.

Remélem tetszett ez a rész is, ha igen jelezd kérlek egy csillaggal.

Nem tudom mikor hozom a kövi részt de igyekszek.

Addig is puszi: író 

(Lucy ruháját fent láthatjátok)