Az elveszett lány (Twilight ff)

Part 40

-Na jó mit akartok? Üljünk le ide és dumcsizzunk, mint akik nagyon jóban vannak? -néztem őket rezzéstelen arccal.

-Kérlek Lucy, csak beszéljük meg a történteket. -könyörgött nekem Esme, ami jelen pillanatban nem nagyon hatott meg.

-Mit Esme? Mit beszéljünk meg? Azt, hogy szó nélkül kidobtatok, hogy menjek a francba miközben azt se tudtam mit csináltam és hogy mi történt?!!! Ezt beszéljük meg? -kezdtem el ordibálni.

-Lucy, nyugodj le. -kezdtek hozzám úgy beszélni mit egy gyerekhez, de ez engem nem hatott meg.

-Ki mondta nektek azt a hülyeséget, hogy én veszélyt jelentek rátok? Mondjátok el amíg aránylag jó kedvembe vagyok és csak a fejét tépem le. -kezdtem el felkapni a vizet.

-Nem mondhatjuk el. -nézett a szemembe Edward és láttam a szemében, hogy még mindig azt hiszi veszélyes vagyok.

-Komolyan mondom, ha kiderül ki volt az a hülye, aki ezt mondat nektek kibelezem és letépem a fejét. -leültem a földre. -Ezt akartátok gyertek üljetek le és beszélgessünk.

-Kezdem azt hinni, hogy megbolondultál. -ült le velem szembe Jaspert, aki állítólag a legjobb barátom volt.

-Nagyon megváltoztál, külsőre. -mért végig Emmett miközben leereszkedett a földre mellém pedig a barátnője ült le és támogatóan át ölelte a vállam.

Rosalie az egyetlen, akinek megengedem, hogy hozzám érjen, hiszen ő volt az egyetlen, aki eljött hozzám és elmesélte az ő szemszögéből a történteket.

-Rose, hogyhogy hozzá érsz ehhez a szörnyeteghez? -kérdezte Bella, aki valamiért még mindig itt lábatlankodott.

-Úgy drága Bella, hogy ő minden csak nem szörnyeteg. -magyarázta nyugodt hangom az engem átkaroló lány, de éreztem, hogy minden idegszála megfeszül.

-Hogy vagy Lucy? -kérdezte Carlisle. Bár szerintem nem érdekelte, hogy vagyok csak nem tudta, hogy kezdjen bele a beszélgetésbe.

-Mint látod minden rendben. Boldogan élem az életem a farkasoknál. Látod lett király tetkóm is. -nyújtottam ki nekem a kezem, amin a kígyó volt.

-Hű ez nagyon király. -vizsgálta a kezem Alice.

-Kösz. -húztam vissza a kezemet.

-Milyen az életed a farkasoknál? -kérdezte Edward.

-Képzeld el Edward, a farkasoknál szabadon élhetek, nem vagyok megkötve és én már konkrét falkatag vagyok. Szóval tökéletes életem van. -vigyorogtam rá.

-Ennek nagyon örülök. -mosolyodott el halványan, de mégis éreztem a hangjában a gúnyt.

-Én beilleszkedtem közéjük, nem úgy, mint a kis barátnőd...-suttogtam, de balszerencsémre Edward meg is hallotta.

-Mit mondtál?! -emelte fel a hangját és felrántott a földről.

-Jól hallottad. Míg én beilleszkedtem, az emberlány nem tud, nem illik oda! És nem vetted észre, hogy megint miatta vagytok bajban? -léptem közelebb hozzá és megvillantottam vörös szemeimet.

-És? Nem csak magunk miatt harcolunk, hanem a városért és a farkasokért. Hogy ne legyen tömeg pusztítás. -lökött rajtam egyet Edward.

-Ne feledd Edward, ne lökdöss mert csak te jársz roszabbul, rám a határnál egy falkányi farkas vár, akik egy pillanat alatt leharapják a fejet. –vigyorogtam az arcába. -De ha megbocsátotok nekem mennem kell mert ha nem akkor ti járjátok meg.

Lassan hátráltam az erdő felé és amikor már meggyőződtem róla, hogy nem látnak hátat fordítottam nekik és átfutottam a határvonalon és amint a farkasok látták hogy biztonságban vagyok mindenki haza ment a saját otthonába.