Három Lépés I. - A történelem határán

Egy visszalépés - Az első pofon

Loire az igazgatói zárt ajtaja mögött ült összeomolva. Egyedül. Senkit sem engedtek be hozzá, még Bastiont vagy Wardot sem. Pedig az iroda ablakából látta őket megérkezni. De az apja, Luther, még nem volt sehol. Bár igazság szerint nem bánta, hogy egyelőre ő még nem jött be hozzá. Abban nem kételkedett, hogy mostanra már értesítették őt is, valószínűleg rögtön az után, hogy tőle elvették a telefonját, miután felhívta Bastiont, és megpróbálta elhadarni neki a történteket.

Annak ellenére, hogy a testvérei idesiettek, nem tudta, mikor beszélhet majd velük, és hogy meddig kell itt bezárva dekkolnia. Tartott tőle, hogy addig nem, amíg Luther is meg nem érkezett. Apja pedig biztosan mindent tudni fog, mire beengedik hozzá. Loire már előre rettegett. Biztos nem fogja megérteni vagy elhinni a történteket. Nem akarta tudni, mit fog kapni az apjától.

Hiszen nem elég, ami történt, de ezzel még Ward aznapi partiját is tönkre tette... mindig legidősebb bátyja volt köztük a legfontosabb. Luther biztos nem bocsátja meg neki a kellemetlenséget, hogy vissza kell mondania a partit, amire már minden készen állt. Emiatt dühösebb lesz rá, mint a Brendával történtek miatt... Luther sosem kedvelte lánya barátnőjét, éppen olyan furcsának tartotta, mint Loire-t.

A fiúk érkezése után már nem telt sok időbe, és apjuk is befutott. Nyílt az igazgatói iroda ajtaja, és a résen kisandítva Loire Luthert látta meg, mögötte pedig kivenni vélte Bastion és Ward alakját is. Mit nem adott volna, ha ikerbátyja jöhet be hozzá, vagy esetleg a legidősebb fiú, de ez a vágya azonnal szertefoszlott, ahogy apja tett egy határozott lépést, a terem felé.

Nevelőapja gondosan betette maga mögött az ajtót, majd egy széket húzott Loire-ral szembe, és leült. Meredt rá egy darabig, majd magára erőltetett, rémisztő nyugalommal szólította meg.

– Azt mondják majdnem megölted. Hogy majdnem megfojtottad a saját szalagjával. Hallani akarom a te verziódat is!

– A szünetben – szipogta Loire – megbűvöltem a szalagot a hajában, hogy táncoljon az iskolarádióra. És... és annyira tetszett Brendának, hogy kérte, tanítsam meg neki... De nem tudta megidézni a szalagot.

– Mi történt? – kérdezte Luther, miután Loire elhallgatott, azon persze nem csodálkozott, Brenda nem járt sikerrel, hiszen Loire barátnője semmi affinitással nem rendelkezett az animáláshoz.

– Megidéztem neki én, és átadtam neki, hogy próbálja mozgatni.

Luther eleget hallott, Loire-nak nem kellett kimondania, így is értette, ekkor szabadultak el a dolgok. Dühöngött. Ennyi év kemény munkája és szervezése nem mehet tönkre ennyitől. Nem ingathatja meg a terveit egy tíz perces iskolai szünetben játszott ostoba játék. Ahhoz egyszerűen túl sok időt, pénzt és energiát ölt abba, hogy az intézet tanárai szemet hunyjanak Loire „furcsaságai" felett. Nem bírta tovább türtőztetni magát és kirobbant belőle minden dühe, amit addig féken tartott.

– Te nem vagy normális! Hogy juthatott ilyen őrültség az eszedbe? Animálásra bíztatni valakit, akibe nem jutott ebből a mágiából!? Elment az a kevés eszed is? Mintha nem tudnád... erő és ellenerő! Én magyarázzam el neked? Minden szabadulni akar a béklyóból, ha nem elég erős a mágus, a felkeltett dolgok ellene fordulnak...

– Tudom... – sírta Loire.

– És te mégis Brenda kezébe adtál egy felkeltett tárgyat, hogy próbálja irányítani? Hány ezerszer is lett a szádba rágva, hogy ez tilos? Hogy juthatott egyáltalán eszedbe egy egyszerű gyógyítót ilyen tőle távol álló dolgokra tanítani?

– Brenda erős! Sokkal jobb mágus, mint én – szipogott a lány –, mennie kellett volna neki. Azt hittem, mivel ő sokkal jobb nálam... És én... azt hittem... hallgat majd rá a szalag, ha arra kérem...