Három Lépés I. - A történelem határán

Népmegfigyelési Archívum - Kategorizálatlan

– El sem hiszem, hogy éppen ezek után küldtél. Eddig sem értettem, hogy mire kellenek neked, de a mai nap után végleg feladtam, hogy megértselek.

– Miért, mi történt?

– Az, hogy ezek nem normálisak, az történt... Óvatlanok, ostobák... És te azt a feladatot adtad, hogy menjek ezek után, hogy kövessem őket, tudjak mindenről, ami történik velük. És én megtudtam róluk mindent, amit csak érdemes volt. Tudom például, hogy mennyire gyengék külön-külön, és hogy mennyire szánalmasak együtt. Látom, hogy a sebesült mennyire visszahúzza őket, szétforgácsolja a figyelmüket. De én még mindig vigyázok rájuk, épp ahogy kérted, hogy biztosan elérjék Csillagfényfokot. De ma annyira vakok voltak! El sem hiszem, pedig a módosítottól tényleg többet vártam...

– Ne csigázz!

– Utálom ezt csinálni. Neked kellene a nyomukban a kullognod, és akkor azonnal látnád, hogy mennyire nem ér fel az elképzelésedhez. A közelébe sem érhet az elvárásaidnak...

– Kezded kimeríteni a türelmem. Ha tovább bosszantasz, most azonnal visszafordítalak onnan, és választok a számodra valami mást. És küldök utánuk valaki rátermettebbet, aki zokszó nélkül követi őket.

– Erre... semmi szükség. Én is teljesítem, amit elvársz...

– Ez a hangnem már jobban tetszik. Hallgatlak. Mibe keveredtek?

– Tulajdonképpen semmibe. Mert én ott voltam. Ma ítéletidő volt a síkságon. És ők egész nap meneteltek, menekültek az eső elől. Én is alig bírtam lépést tartani velük. Kimerültek, gyengék és szétszórtak voltak. Nem vették észre, hogy egy csapat vadász kiszúrta őket, ahogy elhaladtak az őrállásuk közelében. Igaz már ez is hihetetlen, úgy szakadt az eső. De ők alaposan, teljes figyelemmel pásztázták a síkságot, és kiszúrták az idegen egyenruhás alakokat. Utánuk küldtek kettőt maguk közül, akik a táborukig követték a csapatot. De én elintéztem őket nem sokkal azután, hogy visszaindultak a nyakukra hozni a többit. Aztán felkerestem a társaikat is. Nyugodt lehetsz. Senki sem árthat a védencednek.

– Rendben, megvédted őket, ahogy az a feladatod volt. Mit nem mondasz még el?

– A lány... megtalálta a vadászokat... Felkeltette őket, tudni akarta, mi történt velük...

– Nem voltál elővigyázatos. Ha az lettél volna, senki sem találta volna meg a holttesteket. Nem kell szabadkoznod, most még elnézem.

– Csak hallgass végig... A lány... felkeltette a halottakat, de nem tudott kiszedni belőlük semmit, mert nem láttak, erre vigyáztam. De... az meglepett, hogy játszott velük... táncoltatta a halottakat. Sosem láttam még ilyet. Kinek jut eszébe egy ilyen nevetséges dolog? Erre pazarolni a hatalmunkat? Felbáborító... Otthon, a Szigeteken nem tűrnék az ilyen bohóc-mutatványt. Fegyvernek, félelmetesnek kellene lennie az animusoknak, nem nevetségesnek. Megbocsáthatatlan.

– Mindkét mágus beszolgáltatott volt, te is tudod. Varázstalanok közt nevelkedtek, nem ismerik a mi dolgainkat. De majd megtanulják, ha továbbra is azt csinálod, amire utasítalak.