Három Lépés I. - A történelem határán

Egy kis lépés

Másnap reggel Ward arra ébredt, hogy hideg cseppek kopognak a fején. Alig kezdett józanodni, már a nyakukba is szakadt az ég. Szinte kimosta őket a romok tövéből az eső. Harmadikat megszégyenítő szentségeléssel vetődött ki a hálózsákból, felcsavarta amilyen gyorsan tudta, hogy minél kevesebb víz jusson a belsejébe. Az ébredés hirtelenségében rátört kisebb fejfájással sem volt ideje törődni. Ahogy pakolás közben körbe pillantott, azt látta, hogy a többiek is épp úgy igyekeznek menteni a száraz dolgaikat, mint ő. Mire összepakoltak, már mindenki bőrig ázott.

Ward felpillantott az égre. Teljesen fekete volt a felhőktől, azt sem tudta megállapítani, hány óra lehet. Ez persze nem volt gond, mert a kommunikátora úgyis megmondta neki. Dühösen fordult vissza Espada felé, az övé volt ugyanis az utolsó őrség.

– Miért nem keltettél fel minket? – hordta le. – Nem láttad a viharfelhőket?

– Nem láttam – vallotta be szemlesütve a fiú, hangját majdnem teljesen elnyomta az eső monoton kopogása. – Én is elbóbiskoltam... és én is csak arra ébredtem fel, hogy eleredt...

– Szóval elaludtál? – Bátyja fenyegetően meredt rá. – Mégis mit gondolsz, minek van az őrség? Viccnek?

Ez a pár szó felért bármilyen szidalommal, amit csak mondhatott volna. Nem hagyta öccsének, hogy szabadkozni próbáljon.

– Tovább indulunk! – adta ki az utasítást türelmetlenül. – Megpróbálunk keresni valami védettebb helyet, ahol kivárhatjuk, hogy javuljon ez az ítéletidő.

Ezzel a hátára kapta a hátizsákját, fogta a puskáját, és ő a maga részéről már csatarendbe is állt. Amikor a többiek is összeszedték magukat egy-két percen belül, elindult a romok mentén. Nem volt egyszerű az aznap délelőtti menet. Az eső még órákig nem akart elállni, a rengeteg víz csúszós sártengerré változtatta az egyébként is laza talajt. Cuppogó, nehézkes léptekkel haladtak előre, és minden egyes lépésüket Harmadik hangos átkozódása kísérte. Ward meg is állapította, hogy minden közül, amit Simon utál, leginkább a reggeli ürgeöntős időt gyűlöli a legjobban.

Viszont mivel annyira puskaporos volt a hangulat, senki sem mondott a többieknek semmit, ha épp nem volt muszáj. Mindenki Espadára haragudott. Azt persze minden tudták, hogy még ha fel is kelti őket, akkor is jó eséllyel bőrig áztak volna, talán csak annyi időt nyertek volna, hogy a hátizsákokra rá tudják húzni a vízhatlan zsákokat.

Ward vezette őket a sűrű esőben úgy, hogy sokszor maga sem látott az orránál tovább. Újra meg újra a szemébe folyt a víz. Magában ő is ezerszer elátkozta már ezt az időt, a térdig ragacsos sárba süppedés nem szerepelt az eredeti terveiben. A régi frontvonal mentén haladtak, ahol száraz időben jó védelmet adtak volna a megmaradt futó- és lövészárkok.

De most csak a kellemetlenség volt velük. Mivel a Felbomlás után senki sem foglalkozott azzal, hogy helyre állítsák a tájak eredeti arculatát, az árkok maradtak, málladoztak. Ilyen időben az aljukon meggyűlt a víz is, még pokolibbá téve a menetelést.

Ward türelmét vesztve gyorsan végett vetett ennek a dagonyázásnak, inkább kimásztak, és a romok mentén folytatták az útjukat. Ebben az ítéletidőben ugyan ki figyelné az utakat? Éppen ezt használták ki. Egész nap nem álltak meg, de még így sem tettek meg feleannyi távot sem, mint amennyit jó időben haladva lehetett volna. Estére pedig kutyául el is fáradtak.

Épp csendesedni kezdett az eső, amikor nem messze maguktól észrevettek egy düledező épületet. Wardnak az volt a véleménye, hogy itt elég távol vannak mindentől, még az autópályától is. A falka sosem merészkedne ilyen messze a számukra biztonságot adó szikláktól, a táborok nem ebben az irányban vannak, a vadászok pedig autóikkal inkább a megmaradt utakat használják. Szóval, ha szerencséjük van, teljesen elhagyatott és üres lesz az az épület.