Három Lépés I. - A történelem határán

Egy kislépés

Trigger Warning: virágnyelven megírt szexuális együttlét

Aznap éjjel Ward Loire után került az őrség beosztásnál. Ha ez váltott is ki belőle valamilyen érzelmet, nem mutatta, teljesen szenvtelenül vette tudomásul. Továbbra sem beszéltek egymással, csak ha feltétlenül szükséges volt. Őt ugyan nem zavarta a lány Loire-sága. Ezzel a gondolattal feküdt le aludni, és kelt fel, amikor Loire ébresztette.

Egy hatalmas ásítás kíséretében ült föl, és abszolút úgy volt vele, továbbra is tartja magát a zéró kommunikációhoz. Nyújtózott egy embereset, miközben megérezte magán a lány vizslató zöld pillantását. Ahogy felé fordult, tekintetük összeakadt egy pillanatra.

– Mi van? – bukott ki suttogva belőle, annyira meglepte ez a pásztázó nézés.

– Figyelj, Ward – szólalt meg nagyon halkan, eddigre már lesütött szemmel Loire –, volt időm gondolkozni. És... arra jutottam, hogy tartozom egy bocsánatkéréssel.

– Ez aztán a pálfordulás – Így közvetlenül ébredés után midig kevésbé volt diplomatikus. – És mégis minek köszönhetem mindezt?

– Nézd, tényleg sajnálom, hogy úgy viselkedtem – próbálta szavakba önteni a gondolatait –, de ő a másik felem. Nem tudom jól elmondani,
milyen ikernek lenni... amikor tudjuk... érezzük, mi van egymással. Hogy mikor alszik, mikor van ébren. Nem beszéltem róla, de amíg eszméletlen volt, nem éreztem semmit... mintha halott lenne... És most érzem a lyukat az oldalában, persze nem úgy, mintha az enyémben lenne. de tudom, hogy ott van.

Eddigre már sírt. Szipogott, potyogtak a könnyei. Ward pedig úgy józanodott ki, mintha nyakon löttyintették volna egy vödör jeges vízzel.

­– Érzed? – kérdezett vissza döbbenten. – Miért nem mondtad eddig?

– Mert... nem tudom – törölte ki a könnyeket a szeméből. – Nappal nem érzem annyira. Az éjszakák rosszabbak. És attól tartok, hogy neki is.

Ward nem akarta megerősíteni ebben. Ő Bastiontól első kézből tudta, ez pontosan így van. De Loire-t sem akarta jobban elkeseríteni, ezért mást kérdezett.

– Bastion tud erről? Mármint arról, hogy érzed, mi van vele.

– Sosem beszéltünk a sérüléséről, de a többit, amit mondtam, ő is érzi. Miért kérdezed?

– Mert ha esetleg nem tudja, ne terheljük ezzel. Úgyis annyira igyekszik titkolni, hogy hogy van, és azt mutatni, hogy minden rendben...

– Ebben van valami – Loire hatalmasat sóhajtott, majd Wardnak szegezte a következő kérdését: – Veled legalább őszinte?

– Azt hiszem, igen – füllentette szemlesütve ő.

– Akkor jó. Ha már legalább egy valaki tudja, hogy mi van vele... Én...  – dadogta még mindig szipogva – tényleg sajnálom, hogy ekkora bunkó voltam. Tudom, hogy nem volt más választásod. És mégis mindent megtettél. Titokban őrködtél helyette. El kellett volna hinnem neked, hogy nem rángattad volna el idáig, ha lett volna más megoldás.

Ward a saját részéről elfogadta a bocsánatkérést, és már egyáltalán nem neheztelt. Egyébként sem nagyon tudott haragudni Loire-ra. Akkor sem, amikor kifejezetten furcsa volt. Erőt vett rajta a késztetés, átkarolta a lányt, és jó szorosan magához húzza.

– Nyugi, kicsi lány – próbálta olyan magabiztosan mondani ezeket, ahogy az csak tőle telt –, nem lesz semmi baj. Mi itt vagyunk, hogy életben tartsuk, akármi is lesz.

Arra nem volt felkészülve, hogy mit fog belőle is kiváltani ez az egyébként ártatlan mozdulat, nemcsak Loire-ból. Ward úgy érezte, hogy szétfeszítik az érzések, annyira vágyott a lányra, arra, hogy a bőrük egymásnak simulhasson, hogy egy ritmusra lélegezhessenek. Mint néha még otthon, amikor az apjuk biztosan nem kaphatta rajta őket.