Három Lépés I. - A történelem határán

Egyhelyben

Miután mindent megbeszélt Harmadikkal, Ward úgy döntött, hogy a többi dolga után néz, és hagy egy kis időt újdonsült társuknak is felkészülni. Az ágya mellé ledobott menetfelszereléses táskája mellé lépett, arrább tette a puskáját, nem volt kedve azt magával vinni. És mivel nem számított komolyabb ellenséges támadásra, inkább csak két pisztollyal indult útnak.

Az épület előtt viszont megtorpant. Fel kéne keresnie Loire-t, és mondani neki legalább annyit, hogy ikre felébredt. És az öccsével is beszélnie kell majd. Aztán döntött. Elindult a kapu felé. Eszébe jutott Bastion harcikalapácsa, ami minden valószínűség szerint ott maradt a berobbantott kapu mellett.

Az, hogy elmenjen érte tökéletes kifogásnak tűnt arra, hogy nyerjen magának egy kis időt, amíg nem kell beszélnie senkivel. Magányra vágyott. Hogy ne kelljen döntéseket hoznia, ne kelljen gondolkoznia legalább az alatt a rövid idő alatt, amíg felkutatja azt a francos kalapácsot.

Katona volt, elméletben tudta, hogy működik a háború. Elméletben tisztában volt mindennel, ami megtörténhetett. És korábban harcolni is vágyott. De most, hogy első kézből, Bastion bőrén tapasztalhatta meg a borzalmakat, alább hagyott a harci kedve. Bűntudata támadt, hogy nem csinált mindent elég jól.

Gyorsan haladt a kapu felé, önmarcangoló dühe sietségre ösztökélte, hamar odaért. Nem őrizte senki, úgyhogy nem is kellett surrannia, egyszerűen csak kisétált a csatatérre. Ahogy körülnézett katonákat látott, akik a halottakat szedték össze. Kocsikra rakták őket, és lepellel borították le a hegybe gyűjtött holttesteket, hogy elfedjék őket a perzselő Nap elől. Ward megdöbbent a felismerésen; ironikus módon a csata hevében nem érezte a forróságot.

Pár pillanatig figyelte a katonákat, néhányan közülük kupacba gyűjtötték az elesettek fegyvereit és felszerelését. Belényilallt a felismerés, hogy ha nem siet, a hegynyi fegyver közt képtelenség lesz megtalálni Bastion kalapácsát. És mégsem mehetett vissza üres kézzel. Elindult a fal mentén, oda ahol Bastion összeesett. Ott még tömkelegével hevertek hátrahagyott fegyverek és halottak...

Aztán Ward észrevett egy hosszú, ezüst nyelet csillogni a fal mellet. Ezer közül is felismerte volna, bár a fegyver fejét por és törmelék borította. Szerencséjére a falnak erre a részére még nem jutottak el a takarítók, ki tudja, akkor honnan kellett volna előásnia. Odalépett a fegyver mellé, megfogta a nyelét, és egyetlen könnyed mozdulattal felemelte. Döbbenetes érzés volt a kezében tartani a pihekönnyű ezüst kalapácsot.

Bastion minden mágiája kiszállt belőle, pedig amikor megbűvölte, embernek kellett lennie annak a talpán, aki fel akarta emelni. Espada olyankor meg sem próbálkozott vele, Loire nemes egyszerűséggel csak felkeltette a kalapácsot, hogy engedelmeskedjen neki, már ha a bátyja nem védte le előbb. És neki magának is csak keservesen és rengeteg izomfájdalom árán sikerült megmozdítania. Általában csak Bastionnak volt könnyű az a fegyver.

Ward lerázta a port a kalapács fejéről, szemügyre vette rajta a finom megmunkálású indamintákat, amikbe ősi rúnák kapaszkodtak. Nem volt mágus, nem tudta, mire szolgálhatnak, vagy mit jelenthetnek. Annyira pedig sosem tartotta fontosnak ezeket, hogy megkérdezze Bastiontól.
Most hogy megvolt a fegyver, elindult vissza a városba. Büszkén, a kalapács nyelét szorítva, határozott léptekkel haladt a szűkebb-szélesebb, kőből rakott utcákon a kórház felé. Elhatározta, hogy azonnal odamegy. Ahogy elérte a kórházat, rögtön a szűkös elfekvő felé vette az irányt.

Mikor belépett a még mindig elmúlás szagú terembe, szinte a földbe gyökerezett a lába. Bastion ágya üres volt, és nem látta a másik katona holttestét sem. Akaratlanul is csak a legrosszabbra tudott gondolni. Körbenézett a teremben, de most nem látta sehol azt a ripacs Chealsey-t. Már épp kétségbe esett volna, amikor meghallotta, hogy valaki a kórterembe lép mögötte.